Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Mács József: A sztaroszta (elbeszélés)
nyosan a hordó tetejére dobta. Nagyot, odafigyeltetőt koppant, Márton Bözsi nem hagyhatta szó nélkül. — Mi az? — nézett kíváncsian az urára. — Pecsétnyomó — hangzott a válasz. — Találtad, vagy adta valaki? — Varjas Boldizsártól kértem el! — Aztán minek az neked? — Mától kezdve én vagyok a bíró! A sztaroszta, ahogy az oroszok mondják... — Ki választott meg? — Háborúban nem választanak, hanem kineveznek. A szovjet parancsnok rám mutatott, és letegezett. Te leszel a bíró! — Mért éppen te? Kik voltak ott? — A Hodzsa-féle párt emberei. Dániel, Markos Jenő és a többiek. — Mért nem Dánielre mutatott? Vöröskatona volt. Nem tudta? — Dehogyisnem! — Akkor? — Mindenki Danit javasolta volna, de a parancsnok nem helyeselte. A végén még azt mondanák, hogy az oroszok vörös világot akarnak másokra kényszeríteni! — Okos ember a parancsnok! No egyél! — rakta az ura elé a kenyeret és a szalonnát. — Mi lesz a dolgod? — Én írom ki, amire a katonáknak szükségük van. Munkaszolgálatra is én küldöm az embereket. Most mindjárt felkötöm a szalagot a karomra. Rá kell varrnod, hogy Sztaroszta. Talán most már könnyebb lesz minden . . . — Ki tudja? — szólalt meg váratlanul a minden idegszálával figyelő Boriska. — Mindenért nálunk állnak meg. Ezt kérnek meg azt kérnek. Aztán jóra vezet-e, ha örökké nyitogatják hozzánk az ajtót? — Már megint működik az a bolondos eszed! — förmedt rá Márton Bözsi. — Eddig se harapták le az orrod, ezután meg még úgyse fogják! — Csak aztán ne sírjon a végén! — hümmögte az orra alá Boriska. Márton Bözsi lenyelte a mérgét, és elfordította a fejét. Semmi kedve nem volt szópárbajt vívni a lányával. Ilonra pislantott, és szigorú tekintetével mondott véleményt Boris- káról. Krisztus keresztje a családon. Amilyen félénk, soha nem megy férjhez. Vénlány marad a nyakukon. Ilon azonban nem tudott olvasni az anyja tekintetéből. Egészen megátalkodott lett a dohos szagú pincében. Ügy nézett maga elé, mint aki az urát már a földben, a talpa alatt érzi. Mint aki éppen azt találgatja, hogyan lesz, ha az ura nem tér vissza? Mihez kezd, ha elvonul a front, feljön a pincéből, és visszamegy oda, ahová férjhez vitték? Egyedül nem bír majd a földdel. Meg nem is illene a lovak fara mögé. A szülei segíteni fogják, ahogy tudják, de az lesz a legbiztosabb, ha cseléd után néz. Még ha meg is indítja vele a pletykamalmot. Márton Bözsi nem háborgatta meg Ilont. Hátat fordított neki. S már csak az urát nézte. Míg evett, tömte magába az ételt, nem vette le róla a szemét. Nem ment a fejébe sehogy, miért éppen őt szemelték ki a szovjet tisztek bírónak? Semmi kétség. A nyugodtságával hívta fel magára a figyelmüket. Messziről lerí róla, hogy nem hőzöngő fajta. Ha kimond valamit, állja is a szavát. Kinevezése jót jelent, és hasznot is hoz majd, mint az első világháború végén az útiőrség. Már az is haszon, hogy megkímélheti a családját a kényszermunkától, s az állatállományát is sértetlenül megtarthatja. Márton Márton csendesen, magába mélyedve evett, s a tele gyomra sem pörgette meg a nyelvét. Szótlanul és engedelmesen tűrte, hogy a felesége körülugrálja, s méretet vegyen a télikabátja ujjáról. Márton Bözsi persze tudta, hogy az ura türelmének is van határa, villámgyorsan lenyisszantotta a megfelelő hosszúságú szalagot, és a varródobozt a Boriska kezébe nyomta, varrja rá ő rikító színű cérnával, hogy sztaroszta. A lány azonban még mindig duzzogott, amiért az apja a mongolos képű katonákat a házukra szabadította, és továbblökte a dobozt Ilonnak. Ha körülményesen is, de a sztaroszta-szalag csak fölkerült a Márton Márton télikabátjára. Ügy nézegette sokáig, mint gyermek a friss oltás helyét. Még meg is tapogatta a szalagot. Aztán feltűnő rátartisággal felment a pincéből az udvarra, ahol a szovjet katonák csodálkozva körülállták, és hangosan újságolták egymásnak: — Tovariš sztaroszta!
