Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Mács József: A sztaroszta (elbeszélés)

senkit. Szamo István főjegyző odahajolt a kövér városparancsnokhoz, és azt súgta a fölébe, hogy van a beidézettek között olyan is, aki valóságos vöröskatona volt, a Magyar Tanácsköztársaság bukása után üldöztetésnek volt kitéve. A kapitány elismerően bólintott, és a megnevezett Márton Dánielre nézett, aki kihúzta magát. Észrevette, hogy róla beszélnek.

A városparancsnok látta, hogy az emberek soha nem választanak bírót, ha rájuk hagyja a döntést. Türelmét veszítve Márton Mártonra mutatott.

— Te leszel a bíró!

— Én? — lepődött meg a választáson Márton Márton. — Mért nem a testvérem? — nézett Dánielre.

— Szívem szerint őt nevezném ki, de nem szeretnék riadalmat kelteni. Azt mondaná a nép, alig tettük be Ide a lábunkat, máris vörös világot akarunk rájuk kényszeríteni!

Helyeselték, amit a városparancsnok mondott, és meggyőzték Márton Mártont, vállalja el a bíróságot. Nem sokáig kérette magát. A szovjet tisztek fellélegeztek. A városkapitány Márton Márton szájába rágta, hogy mi lesz a kötelessége. Kössön szalagot a karjára, és varrassa rá, hogy sztaroszta. Alakítson tíz-tizenkét főből álló milíciát, s nevezze ki a parancsnokukat. A milícia tagjai fegyvert viselhetnek. Felügyelnek a rendre. A szovjet tiszteknek kötelességük bejelenteni, mire van szükségük. A bíró dönt arról, hogyan teljesíti a kérésüket. Ha a bírónak nem tetszik valami, azonnal jelenti a város- parancsnoknak. Fordított esetben a városparancsnok hívatja magához a bírót.

Amikor a szovjet tisztek elmentek, az emberek alig tudtak magukhoz térni a döbbenetből. Nem akartak hinni a szemüknek, hogy csupán őket hívatták az iskolába, a törpe- birtokosokat és napszámosokat. A tekintélyesebb gazdák otthon vívódtak, hogyan lesz az életük tovább. A napnál is világosabb volt, hogy más szelek fújdogálnak, fordítani akarnak a világ kerekén. Éspedig úgy, hogy ami mostanáig lent volt, az fent lesz. Márton Márton törte meg a hosszúra nyúlt csendet.

— Nem lesz könnyű a dolgunk, de ha ránk bíztak valamit, akkor végezzük becsülettel — mondta, és elindult az ajtó felé. A többiek is a nyomába eredtek.

Az iskola udvarán Haraszt Zsolt, a tanító tartóztatta fel őket. Töviről-hegyire mindenről kifaggatta az embereket. Két dolgon úgy akadt fenn, mint lepke a szitán. Hogy a katonák kötelesek mindenért fizetni, méghozzá a debreceni ideiglenes kormány árjegyzéke szerint. Azt jelentené ez, hogy lélekben feleslegesen készült a visszaállásra, a tanterem időnap előtti átrendezésére, a csehszlovák térkép és a kétnyelvű szemléltető eszközök kifüggesztésére? Magyar közigazgatású marad a falu? Látható örömét azonban rögtön beárnyékolta az a másik dolog, hogy az oroszok Márton Mártont nevezték ki bírónak! Fejetetejére áll hamarosan minden? Lógó orral húzódott be a konyhába.

Márton Márton gondba merülten haladt Dániel oldalán. Most kezdte felismerni, hogy mire vállalkozott. Az oroszok támogatója lett egyik percről a másikra. Mintha ravaszul előre megásott verembe zuhant volna. Ha történetesen visszavetnék a szovjet arcvonalat, szedhetné ő is a sátorfáját, hogy ne kerüljön a németek kezére. Ilyen gondolatok nyomasztották hazafelé menet.

A parókiához érve a behívottak csoportja hirtelen szétszóródott. Márton Márton azonban még nem ment haza. Varjas Boldizsárhoz kanyarodott be, a községi pecsétnyomóért. A gazda láthatóan megütközött azon, hogy Márton Márton a pecsétnyomót kéri tőle. Néhány nappal ezelőtt még ő szerzett szállást a német és a magyar katonáknak. Most Márton Márton teszi ugyanezt az oroszoknak? De a világért sem szólt volna semmit, még azt sem kérdezte meg, ki nevezte ki bírónak. Jól ismerte közeli szomszédját, és minden másnak el lehetett őt képzelni, csak szélhámosnak nem. Kihozta a házból a pecsétnyomót, és egy tanács kíséretében adta át új gazdájának.

— Ha segíteni nem tudsz, ártani se árts! — mondta. A veje csendőr volt, ő maga bíró a Horthy-világban.

— Gyerekkoromtól ismersz. Nem kellett volna figyelmeztetned! — méltatlankodott Márton Márton.

Megbántottan ment haza. De megbántottságában is azzal a megkönnyebbüléssel, hogy a felkötött szalag afféle mindenre jó mentőöv lesz. A szovjet tisztek és katonák úgy néznek majd rá, mint a község általuk kinevezett bírójára, aki az érdeküket hivatott szolgálni, de akitől tartaniuk is kell, hiszen az igazságot védelmezi.

Behajolt a pincébe, leereszkedett a homályban úszó lépcsőn, és a pecsétnyomót látvá