Irodalmi Szemle, 1985

1985/5 - Koncsol László: November 20. (vers)

csapongott, szárnyalt a pernye, örvénylett az ég, de állt a házunk, és állt a templom, igaz, repeszektől ragyásan.

Forró bombaszilánkok hevertek szanaszét a földön, s a légnyomás a mi tetőnkbe ültetett egy orgonafát.

Megnéztük a bomba gyilkolta hársat és a századost: zsigereik, rostjaik szerte a nyirkos avarban, a fákon.

Apámat napokig csak elvétve láttam,

mert temetett és vigasztalt,

míg gépek zúgtak el fölöttünk, mélyrepülésben,

s géppuskáztak mindenre, ami mozgott.

Vagy két nap múlva eldübörögtek a németek, s üresen állt a falunk,

de a csöndben ponyvás német teherkocsi kanyarodott elénk, s a két tábori pap kecmergett le róla.

Menjünk velük, mondták,

azért jöttek vissza, szinte a pusztulásba.

Mindenfélét beszélnek, magyarázták, az oroszokról, hogy megölik a papokat,

felhúzzák őket a fára, az első fára, így mondták, vagy Szibériába hurcolják őket,

menjünk tehát, de tüstént, mert bármely pillanatban itt lehetnek. Anyám menekült volna, őrjöngve sírt, mint egy madár, de apám ezt hajtogatta:

— Ha felhúznak, az csak az Ür rendelése lehet, s megnyugszom akaratában.

Különben is, miféle pásztor az,

aki a bajban magára hagyja a nyájat?

Miként adnék róla számot a Gazda előtt? —

A két német elrobogott, s vártuk a győzteseket.