Irodalmi Szemle, 1985
1985/5 - Koncsol László: November 20. (vers)
kisegítő görög, latin, héber szavak lengtek tétován a levegőben, hogy jobban értsék egymást, de újabb csapatok érkeztek a közeledő arcvonalból, s eljött visszavonulásuk perce. Másnap, november húszadikán reggel nyúletetésre indultunk nővéremmel a gyümölcsösön át, mikor mély búgást hajtott felénk az északkeleti szellő. Megfordultunk, s lódultunk vissza, a pince felé, mert tudtuk, mit jelent ez a repülőmotor-zajra komponált tus. Mire odaértünk, már robbantak is az első bombák. Mondom, nem volt ez már előttünk ismeretlen, pontosan két hónapja kaptuk az első égi nyaklevest, de mi volt az ehhez képest! Lassan, a hullámok között, a környék apraja-nagyja a mi pincénkbe menekült, s ötvenhármán vártuk odalent a halált vagy újjászületést, meg a lejáróban szorongó németek. Hullottak a földszaggató, fülrepesztő, házakat gyújtó nyaklevesek, pofonok, ökölcsapások, az ütéscsere rájuk, a fentiekre eső sora, mert csak azt adták apáik, amit apáinktól kaptak, s csak az jött el, aminek el kellett jönnie, ha kiengedték a palackból, a tűzben tisztogató végzet. Egy nagy csűrt úgy lökött szét a bomba, hogy hiába kutattuk föl délután a környéket, egyetlen forgácsa sem került elő, esak a rokkant telefonpóznán az az egy-két szénaszál, s a bombatölcsér mélyén zavaros vizű kút fakadt. A templom elé, húsz méternyire tőlünk, sokmázsás bomba hullt, szétfecskendezve betonlépcsőt, támfalat, benyomva templomajtót, s röpítve száz méterekre bokrokat, orgonafákat. Egy bomba az egyik közeli hárs tövébe vágott, s magyar tisztet ölt. Egy akna tanítónk vetetlen ágyát dúlta szét, egy láncos fenevad a kertünkben robbant, egy a hősi emlékmű előtt, egy a tűzoltószertárt vette volna célba, egy Laci barátomra nyomta a pince oldalát, de a szülők azonmód kikaparták, s ma is él. Jöttek a rajok, ott bőgtek órákon át, a vész, a csóva. Ha fütyült a bomba, Erzsi is vele visított, fejemre húzta a dunnát, rám borult. Fuldokoltam és rúgkapáltam: hagyja kint a fejemet, hadd halljak és lássak, szembenézve, mint kisgyerek, a vésszel. Mikor a végzet morogva elvonult, s csak szolgáját hagyta hátra, a szabályos időt, ki tudja, miért s mi végre hagyván életben harmadszor is, kiólálkodtunk a fényre. Mindenütt lángoltak a csűrök meg a házak, dúlt a zsíros tüzek kavarta, fekete orkán,
