Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - FIGYELŐ - Jozef Hvíšč: A hetvenes évek fiatal szlovák költészete

nyal, 1971 stb.). Ezzel szemben reflexív jellegű verseiben (Petőfi, L. Novomeskému, Skica Jánovi Kostrovi) az elfogult dicsőítés hibájába esik, s ez — előző verseivel összehasonlítva — mesterkélten és nem meggyőzően hat.

Mindezt figyelembe véve Svantner Neviditeľná hudba (Láthatatlan zene) című kötete költői elgondolását tekintve kiegyensúlyozottabbnak hat. Svantner már korábbi köteteiben (O snežnom srdci — A behavazott szívről, Hv'.ezdny úder) szemlélődő alkotóként mutatkozott be. Művészi megoldásai egy adott érzelmi közegből eredeztethetők, s ezt a közeget sokjelentésű összefüggésekben tárja fel az olvasók számára. Költői vallomása a többrétegű „fotoszintézis” benyomását kelti, olyan fotoszintézisét, amely a részbenyomások egységes egésszé való ötletes átalakulásával jön létre. S ebben az egységes egészben a szerzőt nem a jelenségek szokásos összessége érdekli, hanem azok jelentében extrapolációja. Svantner ily módon eljut a képek és a reflexiók szintéziséhez. Ez a minőségi fejlődés következő foka, melyet a szerző dialektikus úton — előző kötetei jellegzetességeinek eszmei letisztulásával — ért el.

Amint látjuk, a Svantner költészetét jellemző minőségi fejlődésnek megvan a maga szerves lefolyása. Noha a szerző érzékenyen, olykor szinte dacosan reagál a külső világ kisebb-nagyobb változásaira és ellentmondásaira, irodalmi megnyilvánulásban rendkívül fegyelmezett, kiegyensúlyozott, a „keserű napok” alapvető és funkciós jellemzőit és tulajdonságait vizsgálja. Elmereng a hétköznapi valóság (a nap, a fagy, a fák, a madarak, virágok, a szerelem) értékei és egyszerű szépsége fölött, metonímiai reflexiókkal emelve ki azokat („A virágok is remegnek, mikor kezed keserű napokba helyezed.” Kvety — Virágok, 21. o.). Ily módon költészetében a részjelentések hatásos módon általános jelentésekké alakulnak át, a tárgyi jelenségek pedig állandó képekké és szimbólumokká („Látjuk a téli harcot, csöndes életért folyó háborúnkat.” Život — Élet, 27. o.). Figyelmét olyan jelenségek felé fordítja, amelyekből tágabb szempontok és vélemények bonthatók ki. Ez céltudatos eszmeiséggel és szerkezettel vértezi fel költészetét. Bizonyos jelentésbeli feszültség, a gondolatok vad áramlása jellemző rá, s ezt a tagolt strófaszerkezet és versfelépítés még jobban kiemeli.

A Neviditeľná hudba című kötetében Ján Svantner mintha rátalálna önmagára. Kifejezésmódja megszilárdul, szélesebb látókörű lesz, hatásosan többjelentésűvé válik, a világgal folyó — szövegközpontú — költői párbeszéd élénk hangja jellemzi. Ezek már nem a pókhálófinomságú illúziók versei és nem bátortalan megérintése a valóságnak, hanem bátor alászállás a föld problémarétegeibe, az élet valóságával való nyitott kapcsolat felvállalása. Az általa vallott igazságot már nem mint leszögeznivaló képzetet állítja elénk a költő, hanem mint az érte folyó harc szerves végeredményét. S mi az eredmény? Szilárd forma és hatásos költői hang, mely világos szándékot és célt tükröz, s ezt jó művészi-kifejezésbeli színvonalon valósítja meg. M ndezek a tények Svantner Neviditeľná hudba című kötetét a fiatal szlovák költői nemzedék egyik legjellegzetesebb s legkiemelkedőbb művévé avatják.

Az említett kiemelkedő művek sorába való bejutásért elszántan küzd Svantner költőtársa, Milan Richter is. Richter 1976-ban jelentette meg harmadik kötetét Peľ (Virágpor) címmel. Az „elszántan küzd” megjelöléssel kívánjuk jelezni a szerzőnek azt az auto- direktív jellegű, így tulajdonképpen nem szervesülő szándékát, amellyel a sajátságos költői kifejezésmódért küzd. Mint tudjuk, a szándék nem elegendő. Ráadásul — s Richter esetében is ez történt — a működési-megvalósítói és alkotói egyensúly megbomlásához vezet, s ez szinte a voluntarizmus és az individualista különcség határáig ragadja a költőt. Richter — Svantnerrel ellentétben — a költői alkotást intellektuális-értelmi játékként értelmezi, mely tele van nyaktörő fordulatokkal és szokatlan dolgokkal. Megannyi póz, gesztus, önimádó egocentrizmus. A Peľ című kötet talán a legélesebb formában leplezi le Richter reflexivitásának nem megfelelő jegyeit: jelentésbeli egyoldalúságát, illogikus voltát, ellentmondásosságát, abban az értelemben, hogy mindezek megzavarják a szöveg jelentés- és összefüggésbeli megértését. Egyfelől magas fokú intellektuális-ismereti kultúra, másfelől szűk szubjektív nézőpont jellemzi, amely afféle extravagáns halandzsának tetszik. Ebben reménytelenül szertefoszlik az is, aminek kétségkívül megvan a maga költői és jelentésbeli fénye. Richter esetében ehhez a meglehetősen elvont motívumépítkezés is hozzájárult, melynél a szerzőnek gyakran csupán nyakatekert asszociációs folyamatokkal sikerül elérnie, hogy ne haladják meg az olvasó megértőképességét. A szokatlan költői reflexiók alkalmazását Richter helyenként