Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - FIGYELŐ - Jozef Hvíšč: A hetvenes évek fiatal szlovák költészete

roje, Iluminácie). Nem csupán epizódszerű rögzítésre törekszik, hanem belső érettsége általános törvényszerűségei alapján irányítani és átértékelni kíván. Ezen az úton haladva jut el az alkalmi költészethez, a jelenkor eseményeiről és alkotóiról való költői elmélkedésekhez. Tisztelettel adózik Mirko Nešpor (Pocta — Tisztelet) emléke előtt, töprengésre készteti az éterben szálló emberi hang mindent betöltő ereje (a Csehszlovák Rádió 50. évfordulójára írt Etuda na prostý ľudský hlas — Etűd egyszerű emberi hangra című versében), csodálattal adózik az emberi értelem és munka óriási eredményeinek (Most — Híd), és óva int „a halál újvilági drámájától” (Panoptikum). A valóság ellentmondásainak diszharmonikus összecsengéséből („melyektől szüntelenül megdermed az ember vére”) napvilágra hozza „az anyag ősi csodás remegését”, amely az embert emberivé teszi. Az élet valósága — melyet a költői megnyilatkozás szervesen megszerkesztett építménye tölt be — értelmének és társadalmi jelentőségének céltudatos keresésében Peter Stilicha személyes és sajátságos. A személyes reflexiókat sajátos értelemmel tölti meg, a sajátságost pedig konkréttá és általánossá avatja. Ezért van verseinek zárt szerkezeti egysége, s ez az egység természetes logikán és megélt tapasztalatokon alapul.

Svantner költői felfogása kissé különbözik ettől. Igaz, lényegében ő is ugyanabból az érzelmi alaphelyzetből indul, de a létrejövő költői megnyilatkozás érzékelhetően más. Svantner szubjektuma élesebben reagál a valóság ellentmondásos jelenségeire, s ezek iránt — debütáló versében is — jó adag keserű melankóliával és szkepszissel viseltetik. Nem elégíti ki a valóság felületes (látszólagos) harmóniája (ezt eleve irreálisnak tartja), figyelmen kívül hagyja az élet belső és külső tereinek színvilágát, formáit, szerkezetét, és nem vesz tudomást az emberek külső megjelenéséről és alkatáról sem. Svantner ugyanis megnyilvánulásaik alapján, érzelmi-élménybeli és intellektuális értékeik szerint viszonyul hozzájuk. Ezáltal az intellektuális-értelmi és az érzelmi ingereket és megnyilvánulásokat — amelyek önmagukban ellentétesen és ellentmondásosan hatnának — együttes szubjektív keretbe foglalja. Ezek a tények tulajdonképpen eltántorítják a célként fellépő állapottól — a belső harmóniától és egységtől. Úgy tetszik azonban, hogy költői vándorútját szándékosan viszi az ellentétek és az egymásnak ellentmondó dolgok járhatatlan és bonyolult kanyarulatain át, hogy végül kiábrándultán leszögezhesse: a belső harmónia és összhang nem más, mint hiábavaló káprázat.

Svantner költészetének térségei nem folynak szét szabadon (és kötetlenül), mint Stilichánál, hanem megvannak a maguk pontos és szigorú határai, melyeket a költő szigorú társadalmi és erkölcsi mércével szab meg. Ez a körülhatároltság tömörré és magvassá teszi mondanivalóját. Noha nem használ széles tematikai és formai skálát, mégis a sokjelentésű, sokdimenziójú és kultivált költői nyelvet beszélő szerző benyomását kelti. Költészetében bőven vannak utalások és váratlan gondolati „rejtekhelyek”. Megértésésükkel az olvasó csak nagy nehezen, olykor ellentmondások árán küzd meg.

Svantner a fiatal szerzők közül talán a legsikeresebben alkalmazza a szabadvers természetes sokféleségét, felhasználva a kötött vers elemeit is (a szóvégi és belső rímrt, a ritmust, a párhuzamot, és egyéb költői alakzatokat). Ezzel az alkotói módszerrel fejezi ki az egymástól eltérő és egymásnak ellentmondó dolgok és jelenségek között az összefüggést, mutatja fel a jelentésbeli összefüggéseket. így hoz létre látszólag talán irreális, lényegében azonban roppant nagy horderejű és funkciójú új egységet. Jellemző, hogy nem ott keres összhangot, ahol az magától értetődően kínálkozik, hanem — platoni- kusan — a távoli asszociációk, a túlexponált képiség, a mítoszok körében próbálja meglelni a harmóniát. Itt lelhető fel önpusztító, önkínzó, a sorsszerűség felé hajló jellegzetes romantikus gesztusának gyökere. Mindezek ellenére megőrzi azonban érzékeny tartózkodását, visszafogottságát és kiegyensúlyozottságát, enyhítve így a valamennyi verse mögött rejlő heves érzelmi lüktetést és ösztönösséget. Ebben rejlik erőssége, amely élményei mélységéről tanúskodik, de hátrányt is jelent, bizonyos hátulütőkről és korlátokról árulkodik. Kommunikációs nehézségről is beszélhetünk Svantner esetében.

Az első nemzedék vonulatának szerzői (Andričík, Cižmárik, Mesároš, Richter) nem tettek eleget a fellépésük kiváltotta elvárásoknak. A költői megjelenítés módszerében elértek ugyan némi előrehaladást, de költői személyiségük és elgondolásaik vonatkozásában nem léptek túl első közléseik színvonalán. A fiatal költők e csoportjának kiteljesedésére a hetvenes évek második felében került sor.