Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában

beriség történelme. Meg kell azonban Jegyeznünk, annyira Jelzésszerűen, töredékesen, hogy nem lehetünk benne biztosak, tudatos szerzői komponálás eredményeként-e. A lehetősége a műben egy ilyen jelentéssíknak viszont kétségtelen, s mivel a szerző tulajdonképpen más jelentéssíkok esetében is csak „lehetőségeket” nyújt, amely lehetőségeknek a realizálását az olvasóra bízza, meg kell próbálkoznunk ennek a „lehetőségnek” a konkretizálásával is.

A konkretizáláshoz fogózót a következő csomópontok nyújtanak: „amikor először sötét hegyek bordái kín terem” (l/l/l/l), „valamikor kiléptünk e folyóból” (1/3/1/2), „és megtelék a föld erőszakoskodással”, „Én pedig íme özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, amelyben élő lélek van az ég alatt” (3/1), „És lön negyven nap múlva kinyitá Noé a bárka ablakát” (3/1), „Ráma dicső vándorlása India sebében Sótartók veséje” (3/2/2/2), „Anonymus fia Ketel Alup-Tolma viszony-haza/süvít a szél tízezer porig égett vihar keretezi” (3/3/1/1), „Függetlenül a kezdő képzelettől Kolumbusz kettészelte...” (1/1/4/2), „hullámzik a dolgok kara körbe kering” (1/2/3/4), „Olvasom hogy K városa a sors szívós fű pendül ár/ ágak zsendülnek krónika tetteiről király kora/ miután a földet ott ahol a Vág vize ömlik Duna” (2/3/1/1), „török tatár tót román kavarog” (4/3/1/4), „Inga-tetők a múlt magasfeszültsége a múlt fala 1944 vasa/ Anyánk a pince kényszerzubbonyában hasított agy hátgerinc-csigái” (2/1/2/1), „Ezerkilencszáznegyvenhét vagon-lak égő ágy huzat szelíd borotva” (2/2/4/3), „hiába tette házaink rabolva el predesztinált/ jogunkat annyit szenvedett se jelen se történelem” (3/4/1/3), „Plakátok szája csupa vér/ Gumibot május sivatag” (4/1/4/2), „a történelem kerekeiben” (4/3/3/4).

Ezeknek a kiszögellési pontoknak a vonalára kétségtelenül fel lehet építeni az egész emberiség történelmét, sőt benne akár a mi szűkebb történelmünket is, csakhogy az így kapott történelemképnek lesz egy alapvető baja: a sematizáltság. A váz nem ad lehetőséget csak egy történelmi képeskönyv összeállításához, nem építhető rá vagy nem bontható ki belőle egy egyszeri és egységes történelemvízió.

Ilyen vonatkozásban a Téridő-szonáta legnagyobb fiaskójának azt tekinthetjük, hogy az alaptörténés síkját, a csallóközi árvíz eseményeit a szerzőnek nem sikerült a látomás szintjére emelnie, hogy ez a sík végig túlságosan krónika ízű, hogy ne mondjam: földhözragadt. A költő hiába emel át belőle számos motívumot a második, általánosító, mitizáló síkba: az első sík nem kap annyi visszfényt a második síktól, hogy maga is fölragyogna. Marad egyszeri, konkrét eseménynek, s nem nő az emberiség történelmének látomásává. Pedig fényénél és fényétől egységesedhetne a harmadik sík töredezett képsora mítosszá: a kapaszkodás, a menekülés s a makacs visszatérés lehetne ha nem is valami eredeti, de legalább egy egységes történelemkép belső logikája.

S azt hiszem, közel járok az igazsághoz, ha Cselényi történelemképének, emberiség- mítoszának ezt a problematikusságát azzal a korábbi észrevételemmel hozom összefüggésbe, amely szerint ellentmondás van a megismerésnek, a világjárásnak a között az indulata között, amely az egész Téridő-szonáta jelentését meghatározóan jellemzi, s a között a mód között, ahogyan a költő a valóságos és képletes világjárása során szerzett ismereteit felhasználja. A történelem mítoszát megteremteni szándékozó Cselényi, pontosabban lírai hőse ugyanis a korábban, személyes életében szerzett ismereteit egyszerűen nem használja fel. S így történelemképében nem az egyszeri egzisztencia szembesül a történelem helyzeteivel, hanem a steril megismerő elme, amely természetesen steril, azaz sematikus történelmet közvetít. A történelem interpretálása ugyanis csak részben megismerés, részben, sőt talán nagyobbrészt: interpretálás. Sajátos, egyszeri ismereteimet szembesítem valamivel, tehát állást foglalok. Az állásfoglalás pedig mindig aktivitás. A megismerés felkészülés a tettre, de az állásfoglalás már maga a konkrét tett. A korábbi „megismerő világvándor” pozíciójából Cselényi sem teremthetett sajátos, egyszeri történelemképet, világvíziót, s így lett kompozíciójának harmadik történéssíkja torzó.

S ezek után, hogy a Téridő-szonáta külső s belső formáját tüzetesen megvizsgáltam, s úgy találtam, hogy a mű belső formája, azaz tulajdonképpen maga a kompozíció a szerző feltehető eredeti elképzeléséhez viszonyítva is erősen problematikus, bárki felteheti a kérdést: miért találom mégis ezt a művet az 1945 utáni csehszlovákiai magyar líra legnagyobb vállalkozásának?

A válaszomat — ha valaki feltenné ezt a kérdést — a legszívesebben azzal kezde