Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában

ném, hogy rámutatnék arra a halom könyvre, amely a Téridő-szonáta tanulmányozása során otthon asztalomon felgyűlt. S ezt nem azért tenném, hogy a mű bonyolultságát, nehezen érthetőségét dokumentáljam, hanem azért, hogy éreztessem annak a szellemi és valóságos térnek a nagyságát, amelyet Cselényi könyvében bejár, és a lírai érzékenység és gondolkodás számára meghódít. Lukács György írja valahol: „A lírai vallomás hogyanja (...) a legszorosabb összefüggésben áll a vallandó terjedelmével: a való Én spontán kiterjedésével, akciórádiuszával.” Cselényi László ebben a pillanatban a legnagyobb akciórádiuszú költőnk. Egykor „világot hódítani” indult „rímeivel”. Sokáig csak a programnál maradt, de a Téridő-szonátában valóban világot, sőt világokat hódít meg számunkra, a költészet eszközeivel. Olyan területekre merészkedik a vers törékeny járműjével (persze közben jelentős mértékben átalakítva ezt a járművet), ahol előtte még csak a tudományok nehéz terepjárói jártak, s habár megismerő indulata sokszor tűnik öncélúnak a számunkra, az az erő, amellyel ennek az indulatnak esztétikai formát ad, csodálatra késztet bennünket. A Téridő-szonáta a legáltalánosabban fogalmazva a létezési formát kereső elemi erejű akarat lírai objektiváciőja.

S ilyen vonatkozásban Ortega jut eszembe. A kasztíliai, Escorialnak is nevezett Szent Lőrinc-kolostor monstruózus épületéről írja: „Ha a Szent Lőrinc-kolostor roppant falai körül kószálunk, több kilométeres történelmi sétát teszünk és közben alaposan meg is éhezünk, de hiába, az építmény nem hagy ránk semmiféle olyan gondolatképletet, amely túlmutatna a köveken (...) Ellenben legjobbjaink eme emlékműve megkövesedett formában tár elénk egy tisztán akaratból, erőfeszítősből álló, gondolatok és érzékenység híján levő lelket. Ez az építmény csupa akarat, vágy, lendület.” (O’tega y Gasset: Elmélkedés az Escorialről, Oj írás, 1984/6).

Nem, nem akarjuk azt állítani, hogy a Téridő-szonáta épülete is teljesen „gondolatok és érzékenység nélküli lelket” „tár elénk”, mindenesetre az épület tartóoszlopainak, keresztgerendáinak nem „a gondolatot és érzékenységet”, hanem — ahogyan Ortega az Escorial vázának — a nyers „akaratot és erőfeszítést” érezzük. Ez a nyers „akarat és erőfeszítés” csak egyetlen irányt ismer: felfelé, minél magasabbra. Minél látványosabban haladni meg mindent, ami a költé:zetben volt és van. Kár, hogy közben — megint csak a barokk Escorial természetének megfelelően — a részletek, a belső arányosság így kidolgozatlan, s következésképpen az esetleges egységes „gondolatképlet”, világkép, világértelmezés megteremtetlen marad.

Nádaratás