Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - KRITIKA - Tőzsér Árpád: Escorial Közép-Európában

értelemben a strófa jelentése a következő lehet: a „termikus bolyongás” után már a „néma szigorú ősi föld” sem az, aminek a költő távolból hitte. Ott is a fogyasztói társadalom törvényei, a „lakás meg kocsi meg nyaraló” „vágya és akarása” uralkodik. A „vágyakozók” és „akarók" mit sem tudnak („sejtelmük sincsen”) vágyaik és akaratuk elanyagiasodáJinak okairól, a társadalom és ember mélyebb összefüggéseiről, de hiába is tudnának, mert „testet gondolat nem határolhat”, azaz tudásukkal az adott helyzetet megváltoztatni úgysem tudnák.

A strófa tehát a korábbi „Duna-part aranybot” (2/3/1/2) féle nosztalgia ellenpontjának kínálkozik: a világjáró költő hazatér, itthon korábbi nosztalgiája szertefoszlik, s marad benne a szkepszis.

Csakhogy a strófa kiemelt részei idézetek Spinoza Etikájaból, s csonkítatlanul így hangzanak: „Az emberek szabadoknak tartják magukat, mert hisz tudatuk van akarásaikról és vágyaikról, az okokról pedig, amelyek vágyakozásra és akarásra késztetik őket, mivel nem ismerik, sejtelmük sincs.” (Spinoza: Etika, Helikon, 1968) Abban az összefüggésrendben pedig, amelyből kiragadtuk őket, a következőket jelentik: az emberek, kik „akarásaikban és vágyaikban” „szabadoknak tartják magukat”, Istent — hamisan — személyként tételezik, akitől akaratukkal, vágyaikkal, könyörgésükkel, imáikkal javakat csikarhatnak ki, s nem látják, hogy akaratuk, vágyaik oka Is Istenben (a természetben] van; továbbá: egy szubsztanciát csak önmaga határolhat (pl. test a testet, gondolat a gondolatot], ezért Isten (a természet) végtelen, mert nem létezik olyan nagyobb Isten (természet). amely behatárolhatná, más természetű dolog pedig nem határolhatja be. — Ezekből a jelentéskomplexumokból azonban az idézett Cselényi- strófa egyéb jelentéssíkjaiba vajmi kevés vetül át. S nem is vetülhet, mert egy bölcseleti rendszerből kiragadott töredék vagy semmit sem jelent, vagy az egész bölcseleti rendszert (ebben az e.etben Spinoza egész filozófiáját) idézi.

Tételezzük föl azonban, hogy Cselényi célja ez utóbbi volt: az életet nem szerelemmel és szeretettel, hanem lakással, kocsival, nyaralóval mérő lány történetében Spinoza alapgondolatával, a panteizmussal akkor sem tudunk mit kezdeni.

(Legyünk azonb:.n igazságosak a költővel izemben: az 1980-ban írt More geometricó- ból, abból a montázsból, amelyből a szóban forgó strófa a Téridő-szonátába került, s amelyben hosszú, összefüggő Spinoza-elmélkedések kísérik, motiválják, dimenzionálják az alapszöveget, tudjuk: Spinoza jelenléte a versben azt jelzi, hogy az „utilitarista” vershős nemcsak „magában”, hanem „másban is létezik”, hogy sorsának alakulása tulajdonképpen okozat, s az ok valahol kint, a társadalomban van, s elhisszük a szerzőnek azt is, hogy a Téridő-szonáta elemzett strófájába sem alaptalanul került be a Spinoza-idézet, de hát ugye mi itt most nem a szerző szándékait és Spinoza-értését vizsgáljuk, hanem egy módszernek, a Téridő-szonáta strukturáló módszerének eredményeit.)

Leszögezhetjük tehát, hogy a Spinoza-idézet az elemzett strófában idegen test, eredeti jelentésével nem hat, és nem segíti a mű téridő-szerkezetének a működését.

S többnyire hasonlóképpen nem szervesülnek a mű alapanyagával és szerkezetével az egyéb bölcseleti betétek sem. S idegenségük a műben visszakapcsolható ahhoz a már részletezett észrevételünkhöz, hogy Cselényitől mindennemű elméleti kreáció idegen, s összefüggésbe hozható talán a kompozíció harmadik történéssíkjának, a föld és emberiség történetének már jelzett töredékességével is. Ennek a történéssíknak az elemzésével azonban még adósak vagyunk.

Kétségtelen — többször is utaltam már rá —, hogy 1964 után Cselényi számára a legnagyobb irodalmi élményt s egyben hatást is James Joyce életműve jelentette. Ezt a hatást azonban hiba lenne csak a Téridő-szonáta struktúrájának „nyitottságában”, a téridő-elmélet irodalmi alkalmazásában s a szójáték energiáinak a felszabadításában látni. A hatás sokkal átfogóbb, teljes felmérése itt azonban most nem lehet feladatunk. Gondolatmenetünk továbbvitele mégis szükségessé teszi, hogy egy újabb Joyce—Cselényi párhuzam lehetőségét felvessük.

A Joyce-irodalomban az Ulyssesi „az emberi természet történetének mítoszaként”, a Finnegans Wake-et viszont „az emberiség történetének mítoszaként” emlegetik. (Vö. Egon Naganowski: Joyce, Gondolat, 1975. 140. o.) A Téridő-szonáta — úgy tűnik — egyszerre akar mindkettő lenni. A c;allóközi árvíz krónikája és a lírai hős fejlődés- történetének lehetőségei mellett felsejlik benne egy harmadik történéssík is, az em