Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - NAPLÓ - Vass László: Hazaérkezés Szlovenszkóra
dzsentrik emeltettek költséget nem kímélve a gömöri szegény-nemzet siralomházának. Ezt tudták, ehez értettek: börtönöket, fogházakat építtetni! Erős termés, köböl, jő süvetei és mellétei agyagból égetett téglákkal építették, hogy tartós legyen, hogy eltartson még a messzi unokáknak is . .. Mi lett volna, ha akkor börtönök helyett inkább kulturházakat, olvasótermeket és múzeumokat emelnek? Ha minden faluba, minden tanyára, pusztára szép, tágas és tartós iskolákat építettek volna, erős áttör- hetetlen gátként a már vészesen fenyegető áradat ellen, akkor talán az unokák se kerülnek be az általuk építtetett börtönbe. . . Egy idejében elkezdett és becsületesen végrehajtott európai szellemű, magyar népvédő kulturpolitika csodákat teremthetett volna, elmulasztása viszont ma elsősorban épen a kisebbségi magyar nemzet legszámottevőbb és legértékesebb rétegét bünhődteti: a népet, a falvak és majorok műveletlen tömegeit... így ereszkedett rám a vasrácson át észrevétlenül a kisebbségi életforma minden problémája, Középeurópával és Dunavölgyével egyetemben. A külvilág vékonyan csurgó sugarai a gömöri fogház körül hulló magyar nép szomorú panorámáját hozták elém. Addig hallani se akartam róla, hogy itt fogok élni Középeurópában. Úgy gondoltam: elég volt itt megszületni is, rettenetes volna, ha koporsómra is a szülőföld göröngyei hullanak majd. Világosodó ifjú éveimnek minden cselekedete lázas tiltakozás volt a középeurópai nemzetek szégyenkalodája ellen. Én mindig Nyugatra készültem, európai polgár akartam lenni, ismeretlenül beolvadni az értékes népolvasztó gall kohóba. Itt Keleten, a ménesi úti Eötvös Collegiumban, a nyugati műveltségnek e csábitő őrhelyén tulajdonképen csak előtanulmányokat végeztem, leckét vettem az európaiságból. Tüntetőén nem akartam tudomást venni a kisebbségi problémákról, mert hasztalan fáradozásnak tartottam és vicinális kérdésnek az egész Dunavölgyét. Ha néha mégis megsuhintott szlovenszkói sarlós társaimnak lázas sodra, még az is inkább Nyugatra taszította bennem a kiirthatatlan vágyakat. Még a cellában is, a fogság legelején — Európát tanultam ... Reszketve, lázasan tömtem be minden nap a réseket, amiket a bör- tön-valóság ütött európai vágyképemen. A kívülről bekért francia könyvekből fennhangon olvasgattam, Racine könnyed alexandrinusait skandáltam kétségbeesetten, hogy ne halljam az őrök hangos kiabálásait. Musset lírájának illatát, Ramuz svájci fenyveseinek üde gyantaszagát záporoztattam magamra, csak hogy ne érezzem azt a kibirhatatlan középeurópai kibli-büzt... Az ilyen viharos európai leckeórákon gyanús pillantásokkal lesett be rám az ügyeletes őr, azt hívén, hogy a börtön kezd már az agyamra menni. .. És mikor elgyöngültem már ebben az aránytalan viaskodásban, segítségemre jött egy hatalmas erő, onnan, abból a rétegből, amelynek jelenéről és jövőjéről fölényes nyugati elvágyakozásaimban tudni se akartam. A fogház folyosóin, a cellákban, reggeli sétákon találkoztam véle: a néppel. Nem érdekelt, miért hozták be őket, mi volt a bűnük, csempésztek talán vagy tilos agitációt végeztek? Én az arcukat néztem és a szemükből kiolvastam egy nép készülő tragédiáját, egy népét, amelyből én is vétettem és amelyet hütlenül elhagyni készültem. Hálásan emlékeztem egy ilyen felejthetetlen találkozásra. Egy tavaszi napon történt, a szokásos reggeli sétán. Az udvaron már virágoztak a kedves barackfák és szirmait szórta ránk a vén cseresnyefa. Néhány darócruhás, elitéit fogoly a kerti ültetvényest gereblyézte, mások meg a rózsafák vadhajtásait nyesegették. Mi körbe-körbejártuk őket, minden ötven lépésre egy-egy őr felügyeletével. Mint egy hatalmas zászló, lobogott meg bennünk a tavaszi reggelnek ez a csodálatos illatáradata. Egyszerre csak az egyik csoport — ma sem tudom, melyik volt — zümmögni kezdett, a másik csoport átvette és pár pillanat múlva már zümmögött az egész rabsereg. Zengett, hullámzott mindenki száján, a fogak között egy régi-régi ismerős dallam. Zümmögtek mindnyájan, politikai bűnösök és csempészek, a dal közös volt, mindenkié, akik esetleg még nem is ismerték. Nem lehetett előle kitérni, süketnek maradni. Zümmögtünk mindnyájan szenvedő rabjai a földnek. És éreztük, hogy velünk zeng az elődök hatalmas serege is, meg a külvilág népe ezen a gyönyörű tavaszi reggelen. A sétának természetesen csakhamar vége lett, és az őrök dühösen fölvezették a rabsereget a cellákba. Olyan volt aznap a fogház a gyönyörű május 1. sugárzó reggelén, mint egy zsibongó zümmögő méhkas első kirepülése előtt... Ettől kezdve egy uj sorsközösség bontogatta ki bennem fiatal rügyeit, egy uj népi sorsközösség, amelyet harmonizálni tudtam az európai szabadság-ideálokkal. Sőt, csakis igy láttam teljesnek a még ködök alatt gomolygó uj Európát, minden népek szabad
