Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - NAPLÓ - Ladislav Holota—Mészáros András: A mindennapi tudat problémája Marxnál és Lukácsnál

tárgyainak és ezek keletkezésének hiteles visszatükrözését nyújtanák. A tudat funkciója ezen a szinten főként a társadalmi-tárgyi világ gyakorlati birtokbavételének irányításában merül ki.

Lukács azonban rámutat arra is, hogy létezik fontos különbség a munka és a mindennapok világa közt. Ez pedig a már érintett szubjektivitás működésében rejlik. A munkafolyamat belső logikája ugyanis egy bizonyos határon túl már korrekciókat hajt végre az egyéni tételezéseken: az anyag „ellenállása” nem engedi meg, hogy a gyakorlat elszakadjon az objektíve létező összefüggésektől, és ellenükben hasson. A mindennapok világa azonban szélesebb körű, mint a munkáé: magába foglalja az emberek minden viszonyát. Itt pedig az objektív tények „bizonytalanabbul bírálják a mindennapi élet emberi tételezéseit”; az egyének külsővéválása szabadabban érvényesülhet. Más oldalról viszont a külsővéválási aktusok extenzívebb és intenzívebb megnyilvánulása azt is magával vonja, hogy az objektivitás kiszűrésével a hamis elképzelések, a valóság félreértelmezései, az előítéletek stb. tovább élhetnek. Bírálatuk csak külsőleg megy végbe, nem magában az objektivációk létrejöttének folyamatában. A racionális kritika nem hatol be lényegükbe; felismeri, de nem változtatja meg őket.

Ezen a ponton mutathatunk rá a mindennapi tudat és a nembeli objektivációkban tárgyiasuló tudat fő különbségére. A mindennapi tudat közvetlenül a gyakorlatból nő ki, vele mindvégig szoros kapcsolatban marad; változásai tehát nem öntörvényűek, hanem a gyakorlat által meghatározottak. A tudat másodlagos alakzatai viszont viszonylagos önállósággal bírva a gyakorlat mozgásától eltérő tempót vehetnek fel fejlődésükben: létrejön gyakorlat és elmélet relatív szétválása. Lukács ezt úgy fejezi ki, hogy a mindennapi életben az érdekek és a szükségletek felfüggesztése nem megy végbe a maga teljességében. Ahol ez sikerül, ott kialakulnak az egzakt tudományok, és a gyakorlat—elmélet viszony közvetetté válik. A mindennapi tudat közvetlen viszonya az ember létéhez aztán abban a spontán antropomorfizmusban nyilvánul meg, amely e tudat objektivációit általánosan hozzáférhetővé, érthetővé és — mondhatnánk — rokonszenvessé teszi előttünk. Tartalmai az ember viszonyulásainak tükrözésében merülnek ki, és a tárgyi világ is csak akkor kerül érdeklődésének fényterébe, ha bizonyos „értelmet” nyer. (Gondoljunk csak a közmondásokra mint a népi bölcsesség mindennapi megjelenési módjaira.) Eme antropomorfizmussal mint tudatos tételezéssel állítjuk szembe, mert ez az utóbbi (a művészet) — ahogy arra Lukács Esztétikájában rámutatott — nem a partikuláris egyén gyakorlatilag sikeres tevékenységéhez nyújt útmutatást, hanem „mimetikus képződmények megteremtésével” az egyes ember mint nembeli lény tudatosodását szolgálja. Ezért is válhatott a művészet Lukács értelmezésében a tiszta nembeliség tükrévé.

Miután a mindennapi létben a gyakorlat és a szellemi mozzanat felbonthatatlan és közvetlen egységben létezik, az ember mindennapokban elfoglalt helye azonosan tükröződik „világában” és „világnézetében”, tehát gyakorlatának „anyagi és szellemi külvilágában”. Ezért ha az alábbiakban a mindennapi életről beszélünk, egyben a mindennapi tucatot is jellemezzük.

Lukács ontológiájának koordinátarendszerében a fent említett közvetlenség azzal függ a legszorosabban össze, hogy „a mindennapi élet az a terület, amelyben minden ember közvetlenül kialakítja, lehetőség szerint érvényesíti meghatározott személyes létezési formáit, é; ahol a legfontosabb vonatkozásokban eldől az emberek számára ennek az életvitelnek a sikere vagy a kudarca”.17 A személyes lét mindennapokba ágyazottsága megkerülhetetlen tény, akárcsak az, hogy a partikularitás alkotja minden személyiség ontológiai alapzatát. A nembeliség, amely ugyan a mindennapokba ágyazódik, de túl is nő azokon, megköveteli, hogy létrehozásakor és artikulációjakor részlegesen meghaladjuk a személyes lét határait, túlemelkedjünk partikularitásunkon. Ez azonban „csak azt jelenti, hogy a nembeliséget individualizáljuk, és „kipróbáljuk” saját életvitelünkben; más szóval a „magábanvaló nembeliséget” (mert bizonyos értelemben az egyének előtt létező nembeliséget) „magáértvalóvá” tesszük. A nembeliség ilyetén működése már nem a nembeliség, hanem az egyén sorsát határozza meg objektíve: ha én bizonyos elveket magamévá teszek, az életszituációkban ezek az elvek csak az egyéni megismerésem (felismerésem) számára kapnak új jelentést, de viszonyaimat illetően nem az elvek, hanem én kerülök elbírálás alá. Ez a tény nagy nyomással nehezedik minden egyénre, és embere válogatja, hogy az egyéni tételezések