Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - NAPLÓ - Ladislav Holota—Mészáros András: A mindennapi tudat problémája Marxnál és Lukácsnál

hármas általa nyújtott értelmezése alapozza meg a mindennapi élet elméletét. Lukács szerint ugyanis a külsővéválás létrejötte veti fel a nembelihez való kapcsolat, a nem pusztán néma nembeliség problémáját. A „természetbeli néma nembeliség” abban nyilvánul meg, hogy a nem egyes példányai „még nem tudatosították, hogy ők maguk a nemhez tartoznak”. A „társadalmi lét magábanvaló nembelisége” a természetbeli néma nembeliségből indul ki és alakul ki ugrásszerűen a munka és a nyelv által (ami a nembeliséghez való tartozás artikulált kifejezését jelenti). „Minél előbbre halad a társadalom társadalmivá válása, annál gazdagabbak, sokrétűbbek, árnyaltabbak, közvetettebbek-összafüggőbbek stb. lesznek ezek a meghatározások, annál világosabban tűnik elő (...) a nembeliség immár nem néma jellege (...) az előtörténet, az ember emberré válásának, a nembeliség adekváttá váló kifejezésének története csak akkor érhet véget, ha a társadalmi lét két pólusa, az emberi egyéniség és a társadalom többé már nem hat egymásra spontánul antagonisztikus módon: ha a társadalom reprodukciója serkenti az ember emberi létét, ha az egyén a maga egyéni életében tudatosan a nem tagjaként valósítja meg magát. Ez a második nagy ugrás a társadalmi lét önkibontakozása során, a magábanvaló nembeliségből a magáértvaló nem- beliségbe való ugrás, az emberiség igazi történetének kezdete (...) így az emberiségnek a nem magábanvalőságától magáértvalóságáig tartó fejlődése olyan folyamat, amely az emberben, végső soron minden egyes emberben játszódik le, amennyiben a tisztán partikuláris ember bensőleg leválik arról, akiben — bármilyen primitíven, bármilyen fonákul — a nem magáértvalósága küzd a létezéséért.”15

A magáértvaló nembeliséget így a történelem és az egyéni élet „célja”-ként, „értel- me”-ként is falfoghatjuk (természetesen nem a cél elsődlegességének értelmében, habár az egyén esetében ez a cél adott és elérendőként tételezett). A mindennapi élet ebben az irányultságban nyeri el értelmét, mert egyrészt az egyének külsővéválási aktusai határozzák meg igazi arculatát, másrészt — és ez döntő jelentőségű — közvetítő funkciója révén válhatnak csak az egyéni külsővéválások társadalmilag hatékony- nyá. A magáértvaló nembeliség mint az egyén által kifejazett és artikulált nembeliség teljes komplexitásában nem valósulhat meg a mindennapi lét megkerülésével, csakis általa és rajta keresztül. Arról van ugyanis szó, hogy a nembeliség mozgása a történelmi ember lényegeként is felfogható, amelynek jelenségvilága a közvetlen egyediségében értelmezett mindennapi élet. Lukács pedig elveti azt a vulgáris materializmusra jellemző előítéletet, miszerint a lényeg egyértelműen határozná meg saját jelenségét és miszerint „a lényeg törvényszerűségeiből egyszerűen okságilag levezethető” mozgalmas, egyedi jelenségeinek totalitása. Valójában e két mozgástér kölcsönhatása a döntő. Sőt, ha a konkrét ember konkrét viszonyok közt végbemenő konkrét döntéseinek és cselekedeteinek hátterét kívánjuk feltárni, e közvetlen jelenségvilág ismerete nélkül egy lépést sem haladhatunk előre.

Mivel ez a létszféra a társadalmi lét „megalapozó-közvetítő rétege”, szétbonthatat- lanul összefonódott a munkával. Ez nyilvánul meg abban is, hogy a természettel folytatott anyagcsere módja, a mindenkori termelőerők szintje és a velük ellentmondásos egységbe lépő termelési és társadalmi viszonyok eszmei mozzanatai áthatják a mindennapi életet és képzeletvilágát, és az emberek ezeket a közvetlenül megjelenő sajátosságokat kétségbevonhatatlan igazságoknak tekintik. Végbemegy tehát az a társadalom fejlődését totalitásában is jellemző folyamat, amely a külső előfeltételeket saját belső előfeltételeivé alakítja: a mindennapok „világa” és „világnézete” a közvetlen munkafolyamatból nyeri jellemzőit, majd ugyanazok a jellemzők teszik lehetővé az egyének munkavégzéshez és társadalmisághoz való viszonyulását. A munkafolyamat és a mindennapi élet képződményeinek azonos tulajdonsága a „nembeli objaktivációk- kal” szemben az, hogy az utóbbiak erősebben rögzítettek és szorosabban kapcsolódnak az ún. „objektív tárgyiassághoz”. A mindennapi élet tárgyiasulásai viszont — akkor is, ha rögzített formájúak — szubjektív megalapozottságúak, hagyományokhoz, megszokásokhoz, előítéletekhez kötődnek.16 A tudat vonatkozásában fontos itt figyelmeztetnünk a gyakorlat ökonomizmusára, tehát arra, hogy a megismerési aktusok nem mutatnak túl a tárgy sikeres megváltoztatásán; megállnak azon a ponton, ameddig a gyakorlat maghatározó ereje terjed. A megismerés így eszközjellegű, és alapvető jellemzője' a befejezetlenség. A gondolkodásnak ez a síkja elengedhetetlen ugyan a valóság működtetéséhez, mécsem tartalmaz olyan ismereteket, amelyek a valóság