Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Az első magyar bibliafordítás egybevetése hasonló cseh szövegekkel
a naptár Félix pápát tünteti fel, pedig a moldvai magyar husziták is tisztelték a huszita vértanút, s róla egy falut is elneveztek (Szent Jeromos). A Müncheni-kódex naptárát arra akarták felhasználni, hogy segítségével a bibliát közelebbről is meghatározzák. Itt kell megemlítenünk, hogy a szokásos „ferences” biblia elnevezés sem pontos, mivel a gyulafehérvári ferences krónika sem Tamást, sem Bálintot nem mondja ferencrendi papoknak, hanem csak „clerlcus”-oknak. Esetleg a másoló lehetett ferences. A naptár utólag lett a kódexhez hozzákötve, ezért adatait (pl. a szentek ünnepének jelölését) csak fenntartással fogadhatjuk el a kódex jellegének meghatározásában. A mellékjeles helyesírás szabályainak alkalmazásában csak a Bécsi- és Münchenikódex teljesen egységes (közös forrásából másolhatták). Az Apor-kódex, amint erre már rámutattunk (Irodalmi Szemle, 1983/10), kevert helyesírású psalterium, különböző másolók írása, amint ezt a hasonmás kiadásból (Szabó Dénes, Kolozsvár, 1942) is látjuk. „Éji vigyázatok”, Mária-himnuszok is vannak benne, s ilyeneket a huszita és protestáns liturgia nem ismer. Tartalmát tekintve katolikus zsoltár- és imádságos könyv. A mellékjeles helyesírást már a kancelláriaival keveri, s a zsoltároknak utólag beírt tartalomjelöléseiben nem használ mellékjeleket. Amint Mészöly Gedeon felismerte lLegrégibb bibliajorditóinkról, MNy. 1917. 35—44, 71—83.), ez lehetett a legrégibb fennmaradt magyar bibliaszöveg, mert később ezt használják fel a megfelelő részek Javítgatásához. Mészöly a különböző egyezések és javítgatások alapján megállapította bibliafordításaink családfáját, s az említett kódexeken kívül megtalálja rokonságukat a Döbrentei-kódexben, Keszthelyi-, Kulcsár-, Székelyudvarhelyi- és más ferences kódexekben is. Károly Sándor hasonló alapos munkával a leghosszabb magyar kéziratos bibliának, a nemrég betűhíven is kiadott fordánszky-kódexnek az első magyar biblia- fordítással való rokonságát állapítja meg (NyK. 1955—56. 260—268.). Ez azt jelenti, hogy a későbbi blbliafordítók rendszeresen felhasználták munkájuk megkönnyítésére elődeik fordítását. A mellékjeles helyesírást használja még az 1490-es években készült Gaury-kódex (némi módosítással), sőt már nyomtatásban Sylvester János is (Új Testamentum ma- gar ňelven. 1541), de a Margit-legendában már visszatértek az összetett betűs írásmódhoz. A mellékjeles helyesírás későbbi teljes elhagyását a magyar mássalhangzók megkülönböztetésében azért is sajnálhatjuk, mert helyesírásunk így bonyolultabbá vált. Vizsgálódásaink eredményeit így foglalhatnók össze. A cseh nyelvben nem ismerik a „huszita biblia” fogalmát, s Húsz nem is foglalkozott bibliafordítással. A cseh katolikusoknak viszont már a 14. század első felétől kezdve vannak bibliafordításaik, s néha már Húsz előtt használják a mellékjeles helyesírást. Az akadémiai Cseh irodalom- történetben (Dé)iny české literatúry I. k., 1959) Josef Hrabák Így fejezi ki kétségét a mellékjeles helyesírást megalkotó De orthographia bohemica szerzőjéről: „pokud ovšem vűbec jde o spis Hu.űv” (amennyiben egyáltalán Húsz műve, 22i.). Feltűnő, hogy a cseh, magyar, lengyel és délszláv katolikusok nem ítélték el az ún. „huszita” helyesírást, hanem átvették és máig is használják, sőt hosszú ideig a magyarok (ferencesek és protestánsok) is alkalmazták a reform-helyesírás alapelveit. Valószínűnek látszik az a feltevés, hogy nemcsak az első bibliafordításokat, hanem a mellékjeles helyesírást is felekezeti különbség nélkül használták a katolikusok és a husziták. Ezzel szemben az is igaz, hogy Húsz tudatosan használta a latin mellett a cseh nyelvet, irodalmi jellegű műveiben a mellékjeles helyesírást is. Ezért a helyesírási reformot megfogalmazó traktátus nem mond ellent az ő szellemének még akkor sem, ha valaki más írta. Ugyanakkor az írásreformot a felsőbb katolikus körök is jóváhagyták, mert magyar ferences kódexekben terjedt el nálunk leginkább.12 A számtalan újabb adat előkerülése után is egyetértéssel kell idéznünk Horváth Jánosnak A magyar irodalmi műveltség kezdetei (Bp. 1944. 109.) című művében tett megállapítását: „Ügy látszik, hogy e három kódex magyar szövegét nem a szentírásból fordították, hanem breviárium — előző kolostori szerkönyvekből. Premontrei vagy bencés kolostoriból-e, s premontrei vagy bencés szerzetesek fordították-e, mint újabban állítják, vagy pedig husziták, mint régebben gondolták: még vita tárgya.” Balázs János helyesen állapítja meg, hogy a lengyel Parkoszowicz már 1440-ben dolgozatot írt a mellékjeles helyesírásról (Studia slavica, 4. k. 278.)
