Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Az első magyar bibliafordítás egybevetése hasonló cseh szövegekkel

is jelenti, hogy egy magyar könyv kinyomtatásához néhány ezer betűvel többre van szükség, mint a csehhez. (Kivételesen a cseh—szlávban is van egy betűösszetétellel jelölt hang: eh.}

A fennmaradt magyar bibliarészletek huszita eredetének kérdését a hasonló cseh szövegekkel való egybevetés alapján sem lehet teljesen eldönteni, de az eddigiektől egészen eltérő, új következtetést lehet levonni belőle. „Huszita bibliá”-t a csehek sem tartanak nyilván, tehát a magyarban is elég, ha első bibliafordítási szövegekről beszélünk. A huszitizmus legjellegzetesebb vádja a katolikusok ellen, a „svatokupeetví” (szentségárulás, szimónia) más magyar szövegben sem fordul elő. Mivel a magyar szakemberek eddig fő bizonyítéknak a mellékjeles helyesírást tartották, ennek alapján azt kell mondanunk, hogy kódexeink ennek olyan speciális változatát őrizték meg, amely a cseheknél is csak a 15. század végén alakult ki. Ez az időpont egybeesik első három kódexünk másolásának idejével. Mivel ekkor husziták már Moldvában sem voltak, legvalószínűbb, hogy a kódexeket ferencesek másolták. Ezt bizonyítja az is hogy több kódexünk van, amely többé-kevésbé alkalmazza ezt a helyesírást. Mivel az Apor-kódex vegyes helyesírású, elsősorban a mellékjeles helyesírású kódexeinket vizsgáljuk a továbbiakban.

TAMÁS ÉS BÁLINT

A ránk maradt legrégibb magyar bibliafordítást egy ferencrendi krónikaí-rónak vagy másolónak a feljegyzése alapján tartották huszita eredetűnek. Ezt a krónikát Szálkái Balázs kezdette 1420 körül. Ennek a krónikának egy későbbi (16. századbeli) redakcióját a 18. században egy másik barát lemásolta, s ezt őrzik ma is a gyulafehérvári püspöki könyvtárban. Ezt a krónikát már Döbrentei is ismerte s Toldy Ferenc adta ki először az Analecta monumentorum Hungáriáé historica I. c. forrásgyűjteményében. Ennek 240. lapján latinul olvassuk azt a részt, amelyben a krónikaíró az 1433. év történetének elbeszélésekor elmondja, hogyan bánt el Marchiai Jakab inkvizítor a huszitákkal másutt is, meg Kamoncon is, s így folytatja: „Akkor két diák ember ugyanazon Kamonc városából, tudniillik Tamás és Bálint, némely eszelős emberekkel és asszonyállatokkal összebeszélvén, éjnek idején megszöktek és Moldvába mentek, hol ama két pap a mon dott eretnekséget tovább terjesztvén mind a két szövetség írásait magyar nyelvre fordították. Mennyi és mekkora eretnekség van pedig ebben, amint én is olvastam, senki el nem számlálhatja; ebből is látszik, hogy egyszerű diákok voltak, amint a közmondás tartja: együgyű teológus tiszta eretnek”. (Példaként az együgyűségre a „szent szellet” kifejezést említi.)

A ferences krónikának ezen adata alapján nincs jogunk tagadni Gálossal (Legrégibb bibliafordításunk, 1928) azt, hogy Tamás és Bálint lefordították magyarra az Ö és Újszövetség könyveit. Csak az a kérdés, vajon a Bécsi-, Müncheni- és Apor-kódex az ő fordításukat őrizte-e meg számunkra? Ennek az azonosításnak három kódex belső jellege ellentmond, mert nincs bennük semmi huszita vonás, ellenkezőleg: sajátosan katolikus jellegű liturgikus könyvek.

Az említett ferences krónikából hiányzik egy nagyon lényeges megjegyzés: ha a bibliát Tamás és Bálint valóban mellékjeles helyesírással írták, ezt a ferences inkvi- zítoroknak feltétlenül észre kellett volna venniük, és el kellett volna ítélniük. Hiszen a Bibliának a formája is „szent” volt, nem véletlenül idézi Kniezsa, hogy a szent szót valami szakrális hagyomány szerint scenf-nek írták akkor is, amikor az sz hangnak más volt a jele. Szálkái Balázs bizonyára szóvá tette volna a szöveg „eretnek” alakját, ha azt a huszitának vélt mellékjelekkel látja. A mellékjeles helyesírást tehát a felettes egyházi hatóságnak is jóvá kellett hagynia, csak így képzelhető el, hogy általában használták a magyar ferences kódexírók és a lengyel katolikusok is. Valahogy így történt már a cseheknél is, ahol már Húsz előtt is megjelennek a mellékjeles betűk a bibliafordításokban. Ha ezek csak Húsz írásaiban jelentek volna meg, eretnek jellegűnek bélyegzik az új helyesírást (betűformákat) is. A cseh szakemberek tehát joggal vonják kétségbe a diakritikus írásmódnak Húsztól való származtatását, s a lengyelek sem ismerik a huszita helyesírás és biblia fogalmát.

Kniezsa fejtegetéseiben a fő ellentmondás épp itt van: „nyilvánvaló, hogy helyesírásunk szerzőjének csak Húsz lehetett a mintaképe.” (i. m. 1952. 147.) Ez kevésbé