Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Az első magyar bibliafordítás egybevetése hasonló cseh szövegekkel

az egyházi visszaélések elleni prédikációi, melyeknek nagy többségét latinul fogalmazta, de a feljegyzések szerint csehül mondta el a Betlehem-kápolnában. Feltűnő, hogy a kétségkívül hiteles, barátaihoz írt konstanzi leveleiben (élete végén írta őket) nyoma sincs az új helyesírásnak, s ezt a husziták többsége sem használta. A tárgyilagosság kedvéért persze meg kell jegyeznünk, hogy irodalmi jellegű műveiben megtaláljuk a mellékjeles helyesírást is, de nem oly következetesen, mint a Bécsi- és Münchenikódex magyar szövegeiben. Azt sem hallgatjuk el, hogy az új helyesírást (inkább a cseh nemzeti forradalmi legenda, mint filológiai érvek alapján) Húsz nevéhez kapcsolták, a kétes szerzőségű traktátus alapján.

A magyar szakemberek számára még feltűnőbb tény az, hogy mellékjeleket (követ kezetlenül) már Húsz fellépése előtt is használtak a cseh bibliafordításokban és más szövegekben. Pl. Tomáš Štítny már a 14. században így jelölte a magánhangzók hosszúságát, de előfordulnak a mássalhangzók lágyítását jelölő pontocskák is. Mindez nem azt jelenti, hogy Húsznak semmi köze nem lett volna a mellékjeles helyesíráshoz, de ennek éppúgy nem volt kimondottan felekezeti jellege, mint a bibliafordításnak. Mivel a prágai egyetemen kezdetben a német tanárok voltak többségben, a csehek a nemzeti nyelv és helyesírás fejlesztése érdekében már a 14. században haladó reformokért, újításokért harcoltak, de ez köztük nem jelentett felekezeti megosztást. Hasonló jelenséget figyelt meg már Kniezsa István is a magyar nyelvemlékekben: „Ez a helyesírás azonban a fent említett kódexelemen kívül behatolt a ferences emlékekbe is. Éspedig nemcsak az erdélyiekbe, mint pl. a Székelyudvarhelyi-kódex, Teleki-kódex, hanem a budaiakba is, mint pl. a Guary-kódex, Nádai-kódex, Nagyszombati-kódex stb. Ennek okát még nem ismerjak.”

IA magyar helyesírás története. Bp. 1959. 13.)

A cseh szövegek alapján az itt felvetett problémára kézenfekvő a válasz: a cseh katolikusok is használták a praktikusabb mellékjeles helyesírást, s nem tartották azt „eretnek” jellegűnek. A további fejlődés szempontjából a legfeltűnőbb tény, hogy ez a helyesírási elv épp a katolikus szlávok írásává fejlődött (mellettük csak néhány százalékos protestáns kisebbség használja ezt a helyesírást). Az ellenreformáció győzelme után a cseheknek több mint 90 százaléka visszatért a katolikus egyházhoz, s némi módosítással átvették ezt a helyesírást a lengyelek, a horvátok (pl. a 15. századi dalmát petrarkisták), a szlovének, a szlovákok. Különösen feltűnő a lengyelek és a horvátok esete, akik közt tömegesen sosem terjedt el antikatolikus „eretnekség”. A lengyelek mint a csehekkel rokon nyugatszlávok már Jagelló Ulászló (1386) uralkodása óta udvari, majd kancelláriai nyelvként átvették a csehet, s kódexeikben már ettől kezdve utánozták a cseh helyesírást is. (1. Jan Palacký: Dejiny národu českého ..., Praha, 1926. 3. k. I. rész)

A szlovákok nem csupán a helyesírást, hanem a kancelláriai nyelvet is átvették a csehektől már a 14. században. A szlovák nyelv különböző nyelvjárásokra tagolódott, s mivel a csehben előbb kialakult egy kancelláriai írásmód, ezt lényegében ők is megértették; irodalmi nyelvükként tekintették egészen a 19. század közepéig, s csak ekkor tették irodalmi nyelvvé a középszlovák nyelvjárást. A magyar köztudatban ezt leegyszerűsítve a cseh biblia nyelvének nevezik, a 16. század végén kiadott Králicei Biblia alapján, melynek nyelvét a szlovák evangélikusok irodalmi nyelvnek tartották. De a kérdés nem ilyen egyszerű, mert szlovák területen az ellenreformáció előbb fölénybe került, mint a magyaron, s a katolikusok is csehül írtak már a 14. századtól kezdve. A szlovák nyelvtörténészek (E. Paulíny, R. Krajčovič) fotókópiákban számos Szlovákia területén írt cseh nyelvemléket közölnek (főként oklevelet) már a reformációt megelőző korból. A Zsolnai városkönyv cseh szövegeiben (többségét latinul és németül írták) már előfordulnak diakritikus mellékjelek, noha rendszertelenül. A 15. századi cseh nyelvemlékek többségében még erősen keverik az összetett és mellékjeles helyesírást (pl. a cs hangot cz-vel és í-vel is írták).

Az újabban betűhív átírásban vagy fotókópiában közölt cseh nyelvemlékek alapján a következőket állapíthatjuk meg: A legrégibb cseh bibliaszövegek zsoltárfordítások a 14. század közepéről — Wittenbergi zsoltárok, Podjebrádi zsoltárkönyv. Ez érdekes módon összefügg azzal, hogy a magyarban is először a zsoltárokat fordították, s a magyar nyelvészek fáradságos munkával kiderítették, hogy az Apor- és Döbrentei-kódex zsoltárainak kifejezései megtalálhatók a Bécsi-kódexben (1. Csanda Sándor: A magyar Huszita Biblia problémái, Irodalmi Szemle, 1983/10.). Ezt azzal magyarázzák, hogy a zsoltárt nemcsak