Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - LÁTÓHATÁR - Karol Wlachovský: Emberlakta táj

■dalini érvényűekké és monotematikus szerkezetiekké váltak. Ezt legkönnyebben a háborúellenes hangvételű vagy közvetlenül háborúellenes verseivel dokumentálhatjuk. Ezekben nemcsak az alázatos költő-humanista szól, hanem a szarkasztikus hangú Kritikus is.

Mint minden életnek, így a költő életének is megvannak a szilárd vonatkozási pontjai, amelyeken végső soron egész költői világa is nyugszik. Tulajdonképpen minden költői mű egyetlen rtagy költemény, amelynek alaptémáját éppen ezek a vonatkozási pontok határozzák meg. Nincs ez másképpen Július Lenko esetében sem. Az ő életében is megtalálhatók azok a szilárd pontok, amelyek életművét a pályakezdésétől egészen a kései összegezések és meditációk korszakáig jellemzik.

Lenko költészetének alapvető vonatkozási pontja — az otthon. A szó pszichikai, filozófiai, földrajzi és gyakorlati értelmében i3. Az otthon motívumát az ő költői gyakorlatában mindig jelenlevő, s egyúttal változó konstansként észlelhetjük. Egyszer — főleg a korai versekben — szinekdochészerűen a gyermekkor pszichikai egysége (a szülőföld, az anya) jelenti ezt a konstanst, máskor megint — a költő érett korszakában — ■a szerelem.

Ezek az otthonvonatkozások azonban sohasem hiányozhatnak Lenko költészetéből. Akkor sem, ha a költő „otthon” van, s akkor sem, ha máshol jár verseiben. Az otthon prizmáján keresztül látja helyét is a világban. Az otthon jelentése számára {marxi értelemben): emberi értelmet adni a világnak, és emberi módon élni benne. Az otthon tehát az univerzumnak emberi és költői szempontból legteljesebben megragadható része. Ott mintha minden a költő életének szerves része lenne: nemcsak az anya, akinek Július Lenko nem egy versében — más nagy szlovák költőkhöz hasonlóan — méltó •emléket állított, hanem a liptói táj is. Az otthon szavai, fogalmai alkotják a költő .szókincsének jelentős részét, s ezek a „reáliák” nagymértékben hatottak költészetének képi világára is.

Az otthon tölti ki — a szó átvitt és valódi értelmében — Lenko belső világát is.

S ez teszi lehetővé számára, hogy kilépjen önmagából a világba, s a világból visszatérjen önmagába. S ahogy ez a kétirányú mozgás az ember létezésének megnyilatkozása és formája, s az ember számára lehetővé teszi, hogy átfogja önmagát és a világot, amelyben él, úgy a művészi formát is időszerű, dinamikus értelemmel tölti föl. Amint Július Lenko egyéniségének és verseinek ezt a belső mozgását „lefékezte”, vagy egyszerűen tudomásul sem vette (ötvenéves költői pályája során ilyen korszakai Is voltak, a leg- hoszabb az ötvenes években), emberi és művészi szempontból is veszélyeztetett helyzetbe került. Nemcsak az otthontalanság érzése vett rajta erőt, nemcsak úgy érezte, hogy az emberi értékek értelmüket vesztették, hanem fellazultak, vagy teljesen megszakadtak dialektikus kötődései is a valósághoz. A külső „totalitás”, az objektív valóság uralkodóvá vált a költői szubjektum „totalitása" felett. így volt ez pl. 1948 után, a szlovák szürrealisták ún. második válságának időszakában is.

Szerencsére a gátlások időszakai költőnknél általában nem tartottak sokáig. így például az ötvenes évek válsága után is visszatért költészetének alapvető forrásaihoz. Emlékei lámpásában évek múltán is tiszta fénnyel villan fel az otthoni rétek kanóca. Az üres lelkendezés leíró költészetét csakhamar felváltották a személyes és történelmi tapasztalat versei.

Július Lenko költészetének tájait ma újra az ember lakja. Az új, szocialista jelen embere. Az, akit szeret, s akinek a szemével érzékeli és szívével szereti az „otthon” világát.