Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Morvay Gyula: Vadvizek között
— És nem harmincegy? — Nem. Kerek harminc. — Legyen. — Üljön fel! — int ostorával Öllé. És nekifog az öreg, nekifog a tervének, amire és amilyenre nem is gondol Papp. Először is megkérdezi: honnan jön, hová megy; kit ismer, ismeri-e őt? Dehogy ismeri, most látja először az életben. Nohát, itt van, városiak, a szemüveg. Hordjátok, aztán mégse láttok vele. És mesét is mond Öllé; tudja a módját: szórakoztatni kell a vendéget a vadvizek között. A végrehajtó majdnem szundikálva hallgatta Öllé meséjét. . . hogy Csuka Borbély István szabó — a „kecske” — ablakán át a cirkusz elefántja egy kannányi vizet spriccelt a szabóra, mert azelőtt Csuka Borbély István az ollójával — mások szerint tűvel — megszúrta az elefánt ormányát... — Hallottam én már ezt a világot járt mesét — mondta a végrehajtó. — Most erre a Csuka Borbély Istvánra szabták. Hol lakik, hová valósi ez a Csuka Borbély? — Itt erre, ezen a tájon — kanyarintott egy nagyot ostorával a levegőben Öllé. — És mit akar maga nekem mondani ezzel a világot megjárt mesével? — húzta fel szemöldökét a végrehajtó, és oldalról Olléra sandított. — Azt akartam mondani, hogy az elefánt három esztendő után sem felejtett, mert megjárta a „kecske”. Ez a Papp ... ez is megsarcolta, juj, de nagyon megsarcolta Ollét, de az ülésde;zkán ülő Papp semmire sem emlékszik. Öllé azobnan nem felejtett. Zsebébe nyúlt: megvan a harminc korona. No, most aztán gyerünk! Öllé rágyújt; még két ilyen mesét mond: az idő nyúlik. Most meg a malacaira gondol — mégiscsak megmenekültek. Hol a patkót, az istrángot, a kocsioldalt, a saroglyát vizsgálgatta, hol a juhallát — ezzel is az idő tellett. Alkonyodott, leesett a sötétség; ez kell, semmi más. Egy kocsirúdnyit se látni előre, sötétségbe fúródik a kocsi. Kié lehetett az a vén dög malac, amelyik elsőnek dugta ki az orrát a nádasból? Mindegy. Elhibázta a lövést, megmaradt a disznó. Mennek hát, mennek. — Odaérünk? — Hogyne. Oda. — Időben? Öllé bólint. Miért ne érnénk oda időben? Hiszen megyünk. — Látja az utat? — Még a falevelet is. — Hiszen én csak sötétséget látok magam előtt. — Én nem. Vén szem pihent szem. — Akkor rendben van. Csak ne késsünk, utat ne tévesszünk. — Gratulálom. — Micsoda? — Gratulálom, hogy nem tévesztjük el az utat. Itt születtem én ezen a tájon, a vadvizeknél; eleget bujkáltam itt gyerekkoromban, talán csak kiismerem magamat csillag- fénynél is, éjszaka is, meg esőben is. Ahogyan akarja. — Garantálja talán. így akarta mondani? — Mondjuk. Én így hallottam. Egyszer csak megakadt a kocsi. A tengelye nekiakadt egy fának; Öllé leszállt, megnézte, mi a baj; térdig vízben állt, akkor hidegedett el a háta közepe — rossz úton mennek, de mindegy, az idegen ne tudjon semmit. Ezen az úton van fa, a rendes úton meg nem lehet fa, máskülönben is rossz ez az út. Azért csak nyugalom. A sötétség egészen a vadvizek színéig roskadt, nem látni itt már egy centit se, de Öllé azért csak eregeti a lovakat; kézfejére csavarja a gyeplőt — és mosolyog magában. „... no, te papzsák, most aztán megkocsiztatlak egy keveset. Elviszlek téged Negyedre, de hogy mikor, azt csak ezek a fűzfák tudnák megmondani." A kerekek alatt surrog a víz, locsog a hínár; kegyetlenül rossz az út erre. Az utas
