Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - Morvay Gyula: Vadvizek között

nyugtalan, nógat, sürget, kérdezget, Öllé azonban hallgat, és inkább elmondja, hogy már meghalt az a szabó. Csuka Borbély Istvánnak hívták. Amúgy tőle hallotta a „gratulálom" szót. „Gratulálom magának, Öllé bácsi, hogy ez a ruha húsz esztendeig eltart magának”, tehát Öllé is így mondta ezt a szót. Mi van ezen? Az ember hallja a szót, szájába veszi, él vele, továbbadja.

— Hát hiszen ha nem jó a szó, el is hagyhatom — mondja az öreg, és szomszédjára néz, de alig látja; még az ülésdeszkán se látja egymást az ember, annyira sötét van. És csak mennek, csavarulnak ide, kanyarulnak oda. Most mintha árokba zuhintódott volna a kocsi; a lovakról istállószag párolog, nehezen húzzák terhüket, ezt a két embert.

— Álljon meg! — mondja hirtelen az idegen.

— Miért? Csak menjünk.

— Elcsavarult az állomás. Nem egyenesben látszik. Nem arra megyünk. Álljon meg!

Öllé marokra fogja a gyeplőt, nem hallgat az idegen emberre, csak ereszti a lovakat.

Mennek, cikáznak, forgolódnak a vadvizek táján.

Majdnem hajnal lett, mire odaértek az állomásra.

Öllé nyugodtan a lovakra hajította a pokrócot, az idegen szakadatlanul átkozódott. Két órája is van, hogy elment az esti vonat. Az állomásfőnök felhúzta a vállát — nincs mit tenni.

— Végállomáson vagyunk, kérem, innen még különvonatot se indíthatnánk; itt csak megfordul a szerelvény é; megy vissza. Sajnálom.

— Hát akkor ideértünk volna — mondja Öllé.

— Bárcsak ne hallgattam volna magára, vén csont!

— Jól jött ez magának, hogy kihoztam a vad rétek közül, nekem meg jól jön az a kis pénzecske. így most kvittek vagyunk.

Az idegen tanácstalanul ácsorgott az állomáson, már nem akart beszélni Olléval, aki a pokrócokat hajigálta meleg testű lovaira. Mikor a ló másik oldalára került, még el is mosolyintotta magát; le-lecsökte a fejét, nehogy az utas a lámpák fényében meglássa az arcát.

— Hát akkor menek. Jó szerencséjébe ajánlom; aztán csak feküdjék le a várótermi padra, mivel délelőtt tizenegy felé jön az a masina. Ha ugyan jön.

— Menjen, maga vén szentség — mondta az utas lilára vált arccal.

Öllé fellépett a fJrhéncre, kezébe kapta a gyeplőt, rácuppogott lovaira, és leszólt a kocsideszkáról.

— Maga is megjáratta velem a hivatalban, én is megjárattam magát egy kicsinyég. Kvittek volnánk. Maga nem ismert meg, de én igen. Itt a kezem, csapjon bele, merthogy harag azért ne legyen közöttünk.

Dehogyis csapott bele az utas abba a paraszttenyérbe. Öllé nem bánta. Bec;ukta a markát, rásuhintott a lovakra, s nekieredt a vadvizes sötétségnek.

— No, hol a disznó? — kérdezte álmosan a felesége.

— Kint vannak azok a rétek között; a fene se fogja ükét lelűdözni. Céloztam, de elhibáztam. Nem is voltam benne biztos, hogy az enyémet lövöm-e le, inkább hagytam.

— Akkor hát nem eszik kend disznóhúst.

— Eszek biz’ én — mondta Öllé, s kitette a lámpa mellé a harminc koronát. — Ezért mindért hozzál disznóhúst.

Elfújta a lámpát, és lefeküdt öreg Öllé János.

Elnyúlva aludt, a nyál is megcsordult a szája szélén, mivel a malacok is megmaradtak, egy kis pénz is került, és disznóhúst is ehet.

Boldogan aludt, mint a gyermek.

Favágók

Préselés

Szántás