Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Morvay Gyula: Vadvizek között
Most pedig az abrakolót — mert az is felkerült a kocsira — meg kell zörgetni, jó erősen, hogy a disznók meghallják. Mintha otthon a gazdasszony zörgetné a disznóól deszkáit, hogy megjött a moslék. Ezt kell csinálni, semmi mást. Veri Öllé János az abrakolót, a disznók nagyon messze felkelnek a pocsolyából, álmosan röfögnek, körülnéznek. Az abrakoló, mint valami afrikai lokali, erősen szól, hívja az állatokat, azok cuppognak a sárban, és lassan nekiindulnak. Éppen négyen szaladnak; sovány, lógós hasuk ide-oda libeg, de mindegy, gyerünk, a kukoricára, hiszen szól az abrakoló. Meglátjuk, ki jött ma, ki hozott egy kis jószemű kukoricát. Óhatatlan, hogy idegen malac ne egyen ilyenkor abból a kukoricából. Ez a baj, de hát majd segítünk a bajon. No, jönnek a malacok; súg a nádas, hajlonganak a szálak, mozog a sűrű, jönnek hát, jönnének. Öreg Öllé pedig gyorsan lehajítja az istrángot, előveszi a puskát — majd ő messziről leszedi a malacot, nem tölt ő kukoricát; hogyne, hogy a más állata felfalja! Azt nem. Ö majd lecélozza a magáét, a kocsioldalba hajítja — kész. Lesz ropogós disznóhús, a vékonyka rizlingbor mellé. Jönnek a bestiák! Négyen loholnak, röfögnek. Kócosak, mocskosak, agyaruk kinőtt, elgörbült, meg- hegyesedett; szőrük fekete, mint a kosz, a szemük azonban tüzes puskagolyő. Másfél évig télen-nyáron itt élni ebben a vadonban — nem kutya. Letérdel Öllé, behuynja szemét, céloz, vizsgálgat, vár; hol bukkan elő az ő malaca. Elöl szalad egy habzó szájú, vadkanra hasonlító állatszörnyeteg. A magas ég tudja, kié, miféle állat ez. Öllé lő, de téveszt; lejjebb csúszott a puskacső. Még egyet odaereszt, erre az állatok vicsorítva szétfutnak. — Eh, nem jó, nem jó — motyogja Öllé. Megnézi a puskát: rendben van. Töltény, fojtás, kakas, cső — minden a helyén, minden jó, mégsem sikerül semmi. Harmadszor is lőne, mikor kiáltást hall: — Hahó, hahóó! Nohát akkor hahó. Ki lehet az? Ahol a, integet, hogy menjen közelebb. Megy is; puskáját lóbálja, majd behajítja a kocsioldalba. Az úton egy ember áll, izzadó homlokát törölgeti; köszön, kezet ráz öreg Olléval, kérdi, mi munka megy? — Lövöldözök. Malacok vannak errefelé ... — Kocsival van, amint látom. Nem vinne el engem a negyedi állomásra? Megfizetném. Kihúzta az óráját — hűha! bizony már hat óra van; erre hamar leesik az este; a felhőknek nincs erejük, egész nap az égen lógnak, ilyenkor — különösen ezen a vad vidéken — kicsit elengedik magukat, lejjebb szállnak, a rétek fölé. így hát aztán minden szürke, sötét, ködös, borult, vaksi lesz. Jó lesz sietni. Kezel, nevét mondja. Öllé fejében hirtelen nagyot kondul a név: Papp. Papp István. „Papzsák vagy te, abba gyűjtőd az adót; feneketlen a zsákod, nem győzik megtölteni a parasztemberek. Te vagy az, te voltál ott az adóhivatalban, te nyaggattál engem. Rám hoztad a végrehajtódat; akkor mondtam, hogy — coki! Öreg Öllé nem eszik, de nem is árvereznek nála.” És nem árvereztek, de fizetnie kellett, s ebből kifolyólag azóta nagyon keveset evett. Dehogy ismerte meg ez a Papp nevezetű ember, hogy ő az az öreg Öllé János, akivel kegyetlenül elbánt, de az öreg nem felejtett el semmit. Nem lehet felejteni. — Negyedre menne tehát. — Oda, de sietnék; megy a vonat. Vigyen el. — Mennyiér’? Hány pénzért, ahogyan mi kérdezzük? — Adok egy húszast; ennyit szoktam adni; ez rendes ár; innen nincs messze az állomás, különben is, nálam nincs alku, nincs borravaló. — Nincs-e? Akkor miért nem kutyagol tovább? Harminc korona lesz az, kérőm, vagy maradok. Hiába; szorít a csizma, megy a vonat, harminc korona, akkor az éppen harminc korona, meg kell adni. No jő. — Tehát nem huszonkilenc kilencven? — Nem.
