Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
— Emlékszel a Balatonra? A lépcsőkön hagytuk a ruhánkat, olyan lágy volt a víz, és az éjszakában tompán csillogott.... ~ — Nézz a túlsó partra, és szállj magadba. Olyan szentimentalizmus, amiről beszélsz, mint egy ház .. — Talán — egyezett bele az asszony —, de mégis igaz — És... utána lett a gyerek. — Ügy van — mondta a férfi, s egy pillanatra magához ölelte a vízben az asszonyt. — Fürdés után hazamentünk a száz forintért bérelt sufniba, amely szezonon kívül legfeljebb csöszkunyhó lehetne, és óriási vihar kerekedett. Valószínűleg azóta sem volt a Balatonnál olyan vihar. Tyű, de sok gondom volt veled, féltél a villámlástól, mint az ördög a szenteltvíztől. Az égbolt pedig annál bőkezűbben szórta ránk haragos mordulásait és tüzes figyelmeztetéseit. Rettenetesen féltél, szinte belém bújtál. Aztán elvonult a vihar, kitombolta magát, és . . . azután kezdődött a gyerek . . . — Soha többé nem lesz már olyan idő — sóhajtott még. Bennünk múlik az idő, gondolta a férfi, az idő részei vagyunk és vele változunk. A nyár is elmúlt, és mi mások lettünk. Nem a vizes, szürke város juttatta eszébe a nyarat, hanem a változás, amely azóta végbement bennük. Igazából nem is ment végbe semmi, mert ami történt, nem volt folyamatszerű, új helyzet állt elő, és minden másképp lett. De hogyan történhetett? Hiszen a nyári élmény és a mai őszi nap között nem három hónapnyi idő a távolság, hanem maga a végtelen. A nudista strand és a kórház mentőszolgálata a valóság két ellentétes pólusa életükben, olyan, mintha a születés örömét és a halál bánatát vetné egybe. Bennünk élnek a végletek, vagy tőlünk függetlenül, s mi a végletek hű modelljei vagyunk? — kérdezte magától a férfi, és lopva az asszonyra nézett. Elutasítóan szenvedő az arca, magába zárkózott; külön világba húzódott előle, mely csak az övé. Világaink a végtelen két oldalán helyezkednek el. Egymáshoz tartoznak, de mint a másnes két pólusa ... Segíteni akart az asszonynak a lépcsőkön, megfogta a karját, de az elhúzódott tőle. — Semmi bajom ... felmegyek egyedül — mondta. Sötétedett, és esett az eső. Az udvar ablakai világítottak. A férfi nem csengetett be, saját kulcsával nyitott ajtót. Az előszobában az asszony ösztönösen — s talán akarata ellenére — megérintette a fűtőtestet, s azonnal elkapta róla a kezét, mintha megégette volna. Az öntöttvas bordák hidegek voltak. A hálóból kijött a gyerek, és köszönt nekik. — Szervusztok ... szervusz, anyu! — Szervusz ... — mondta fáradtan, s többet nem szólt. Hagyta, hogy a férfi lesegítse a kabátját, aztán a hálóba ment, és vetkőzni kezdett. A villanykályha spiráldrótjai vörösen izzottak, ehhez sem volt szava. Lefeküdt. — Gyere mellém az ágyba — mondta a gyereknek —, olvashatsz mellettem. A férfi benézett hozzájuk, aztán szó nélkül a konyhába ment, meggyújtotta a gáztűzhely lángjait. Befűtött. Nemsokára érezte a nyílt gázláng száraz melegét. Az ablak mellé ült, és nézte az udvart. Még teljes a kivilágítás. Később majd egyenként kialusznak a fények, a hideg miatt korán lefeküsznek a lakók. Néhány ablak mögött azután is lát majd ezüstös fényt derengeni; a legelszántabb televíziónézők fennmaradnak, vagy az ágyból nézik a képernyőt. Aztán ezekben az ablakokban is elmosódik a derengés, az ablakok sötétbe vesznek, és akkor az udvar innen felülről úgy néz majd ki, mint egy mély szakadék. Nagy nyitott seb az épület kőtestén, amilyenbe rossz álmában zuhan az ember. Eszébe jutott a holnapi előadása, de képtelennek érezte magát, hogy gondolkodjon a nemzetiségi ember lélektanán és létkörülményein. Aggodalommal gondolt arra, hogy felkészületlenül beszél majd az előadáson. . . Ne farizeuskodj, mondta aztán magában, felkészületlenül is jól beszélsz. Magadban hordozod a közhelyeket és sémákat, a fordulatos sablonokat a kettős kötődésről, és a hangzatos jelszavakat a hűségről, ezek minden kívánalomnak megfelelnek, és minden körülmények között jól hangzanak. Olyan előadást kanyarintasz a bikultúráról és a kicsinységtudat szellemi nagyságáról, hogy csak úgy tátják a szájukat a hallgatóid, komám! [joli/tatjuk)
