Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - LÁTÓHATÁR - Karol Wlachovský: Emberlakta táj

éveiben ténnyé vált. S mindez természetesen erősen kihatott annak az írónemzedéknek állampolgári és művészi magatartására is, amelyhez Július Lenko tartozott.

A fiatal szlovák költők és művészek Avantgard 38 elnevezésű nemzedéki csoportosulása művészi platformjának megfogalmazásához és stílusához itthon és külföldön kapott ösztönzést. Itthon Janko Král költészete, külföldön a szürrealisták mozgalma volt a forrás. Ez utóbbi akkor André Bretonnal az élen másodvirágzását élte. S itt érdemes megjegyeznünk, hogy a szlovák irodalom ekkor — történelmében talán először — kapcsolódott még élő és ható s nemcsak hagyományként létező világirodalmi áramlathoz.

Az Avantgard 38 tagjai tehát a szürrealizmusban találtak aktivitásukhoz modellt. Az adott helyzetben nekik is megfelelt, hogy a szürrealizmus hajtóereje a két háború között a szabadság szenvedélyes keresése volt, ahogy azt Mario de Micheli konstatálja Az európai avantgarde történetében. Emellett a szürrealisták a szabadságot az ember társadalmi és erkölcsi felszabadításaként, az embernek önmagával, saját emberi lényegével való belső azonosulásaként is értelmezték. A szürrealista filozófiának ezt a jelentését Július Lenko is magáévá tette. Sőt a szürrealizmusnak elsősorban éppen ezt az antropológiai tartalmát transzponálta költészetté.

A szürrealista költői technika mint alkotó munkájának új módszere csak rövid ideig ihlette, gyakorlatilag a negyvens évek kezdetéig, amikor is egyetlen kifejezetten szürrealista kötete a V nás a mimo nás (Bennünk és ratjunk kívül, 1941) megjelent. De már ez a verskötete is sokkal több,mint aprólékos, példásan szürrealista képek és versek sorozata, több, mint „napfényes élmények illata vagy alkonyok bánata”. A Viszály című versében például a dolgok lényegét és mélységeit nyitó kulcsok keresőjének kiáltja ki magát, így: „Nem elég már húrokat pengetnem / szó-mágiás / tűzijátékokért /

... Nem kell a jelszín. A csalás csak, látszat. / Tiszta forrás kell. / A mag, legbeliil.” Ez a kijelentés összhangban van Lenkónak a kritikus Michal Považanhoz írt levelével (1942): „Nem kell mindenáron szürrealistáknak lennünk, de azért csináljunk valóban új és gyönyörű költészetet...” Más szóval: ez a ma már szállóigévé vált, legendákkal övezett kijelentés is bizonyítja, hogy Lenko számára már akkor sem a poétika, hanem a poézis volt a lényeges. Ez a határozottan és pontosan megfogalmazott emberi és művészi alapállás magyarázza, miért igyekezett (és igyekszik ma is) Július Lenko minden sorát a megismerés érvényére emelni, s a költői érés éveiben miért nem hatott rá a poétizmus boldogság-filozófiája. A poétizmus (főleg a V. Nezval-féle poétiz- mus) játékosságát kétségkívül közelinek érezte. Ezt tanúsítja nem egy zsengéje, s a Nezvaltól átvett formai megoldások: játékos asszonáncai és rímkombinációi is. De a poétizmus filozófiai epikureizmusát, a poétizmust mint az élet és az élvezet művészetét nem fogadhatta el még ideig-óráig sem. S ebben pontosan az gátolta, ami „benne és rajta kívül” volt: a világ és a költői szubjektum drámája, vagy egész egyszerűen: az emberi és az embertelen összeütközése. Ennek a drámának a jegyében alakult Lenko költészete a negyvenes években.

A szlovák szürrealizmus a hazai hagyományok közül a romantikában kereste és találta meg éltető forrását, hangsúlyozva ezzel, hogy „az új látásmód szlovák költészete” nem egészen idegen kertekből átültetett virág. Előbb a szlovák szürrealizmus teoretikusai, később az alkotók is felfedezték a modern szlovák irodalom számára Janko Kráľ művének nagyságát és időszerűségét. Ennek a hagyománynak köszönhetően azonban a szlovák szürrealisták képszerűségében megkülönböztetett fontosságú szerephez jutott az antropológiai és szociális szempont. A szlovák szürrealizmusnak erre a vonására felfigyelt az irodalomkritika is: „A szlovák szürrealisták kezdettől fogva az átélt, tehát a konkrét és az immaglnáris valóság olyan ábrázolásának a fontosságát hangsúlyozták, melynek középpontjában az ember s az ember alkotó érdeklődése áll. Innen ered az irányzat humánus orientációja. Az embert természetesen nem mindig csak dicsőítették. Életkörülményeik arra kényszerítették őket, hogy a valóság negatív s ellentmondásos oldalait is feljegyezzék, hogy számos emberi cselekedet negatív értelmére is felfigyeljenek, s hogy bizonyos jelenségek hiperbolizálásával a háborútól fenyegetett — majd a háborútól ténylegesen megnyomorított — osztálytársadalom igazságtalan feltételei között az élet elembertelenedésére irányítsák a figyelmet.” (Miloš Tömőik: A szlovák szürrealista költészet, 1949.) Ez az értékelés Július Lenko költészetére fokozottan érvényes. Költőnknek idővel a szürrealizmus ihletésében írt versei is egyre határozottabb értelmet nyertek, politematikus kompozíciói is egyre határozottabban társa-