Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
— Nem tőle, magamtól. Csak magamtól. — Ahogy gondolja — mondta ingerülten az orvos, és vállat vont. Fehér tablettát tartott a tenyerében, olyan, mint egy duzzadt alumínium tízfilléres. Majd sárga drazsét emelt fel a szőnyegről, köhögés ellen való. Mindkettő az asszony kezéből hullott ki, s a többi is, amit még az ágy alá gurulva és a szőnyegen talált. Fejfájás elleni csillapítók és köhögés elleni drazsék. Ismeretlen összetételű anyagok keverékei, melyeket ha előírás szerint használunk, gyógyítanak. Elmulasztják a fejfájást, csillapítják a köhögést. Helytelenül használva veszélyt okozhatnak. Tudatosan helytelenül használva — ölnek. Nem ölhetnek, súgta a férfinak a kétely, amely kiirthatatlanul benne élt, és akkor fordult ellene, amikor nem várta. Nem gyilkolnak, hanem gyógyítanak. A férfi nem akart hallgatni a kételyre, mégis megdöbbent. Az ágyon látta az asszony vonaglásának nyomát, teste mély árkokat hagyott a paplanon. Az élmény tragikumának hitt, amely még mindig benne volt, ezért el akarta űzni az előbbi gondolatot. De nem sikerült, a kétely tovább suttogott: tudatos játék volt, igaz, kegyetlen játék, de nagyon hatásos, ti elhittétek a halál árnyát felette, de ő tudta, hogy nincs jelen ... Hehehehe . .. röhögött a kétely, szépen becsapott! . .. A férfi pedig űzte, kergette magától a gondolatot. Nem tehette velünk, állította bizonytalanul... Mindent megtesz, hogy igaza legyen, állította a kétely ... Készülődött, borotválkozott, öltözött, és közben állandóan űzte magától a gondolatokat. Semmire nem akart gondolni, ami vele kapcsolatos. Nagy nyitottsággal és tiszta tekintettel, őszinte szívvel akarta viszontlátni az asszonyt. Villanykályhával fűtöttek a hálóban, hogy meleg legyen, ha hazajön. Gondosan összeszedte a széthullott tablettákat, és megvetette az ágyat. — Meglátod, kikapcsoltatja a villanykályhát — mondta a gyereknek. — Kikapcsoljuk. Mindent megteszünk, amit kíván ... — Igen — helyeselt —, mindent megteszünk ... — Siess haza! — búcsúzott a gyerek. — Siessetek! — Nem akarsz velem jönni? — Egyedül kell menned — mondta komolyan. — Jó — egyezett bele —, sietek. Felnézett a házra, mielőtt beszállt a Ladájába. A gyerek kihajolt az ablakon, és integetett. Sok gondod van velünk, mondta magában a férfi, és visszaintett, inkább mi vagyunk gyerekek. A kétely még mindig benne ólálkodik, és időnként ravaszul igyekezett őt a hatalmába keríteni. De a támadásait sorra visszaverte azzal a meggyőződéssel, hogy az asszony komolyan vette a halál kihívását, és őszintén elfogadta a nemlétet, még ha az illúziónak bizonyult is. Napok óta esett, az autó tetején halkan percegett az eső, de ez most idegesítette a férfit. Szeretem az esőt, gondolta, de legszívesebben a pokolba küldeném. Szokása szerint szerényen cseperész, de most az agyamon dobol... A kórház bejárata előtt állította le kocsiját, nem törődött a tiltó jelzéssel. Tele volt várakozással, mégis üresnek érezte magát, mire a mentőszolgálat várószobájába ért. Nem voltak gondolatai, csak rossz érzései: alaktalan szorongás és tompa várakozás. Ez volt a legerősebb, az elemi várakozás, mely az elkövetkező percek iránt élt benne. Annyira elöntötte bensőjét a feszült várakozás, hogy végül csak a bizonyosság hiányát érezte, és az olyan volt, mintha legbévül üres lenne. Az ajtó mellett leült egy padra. Halk beszélgetést hallott a szobából, de a férfi nem kopogott be, megvárta, míg az orvos behívja. Az asszony az orvos asztala előtt ült, maga elé nézett, és amikor a férfi belépett, nem tekintett fel, nem nézett rá. Látta rajta, hogy nagyon sápadt és sovány. A férfi megállt mellette és várakozott, majd azt mondta az orvosnak: — A férje vagyok. — A felesége rendben van — mandta az —, hazaviheti.
