Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
— Téved — ellenkezett az orvos —, egyáltalán nincs igaza. Minden sokkal nehezebb lett volna, ha nem hív. — Nem hiszem — mondta csüggedten —, de mindegy. Mindenképpen nehéz .. . — Nem szabad ilyen helyzetbe kerülni... Amit tett, mindenkit megaláz, aki a köze- léĽen él. Bűnösnek érzik magukat, s talán nem azok. Lelkiismsret-furdalásuk van, hogy m .ga helyettük a halált választotta. Biztosan azt hiszik, hogy azért akar meghalni, mart nem tudott velük élni. — N.m helyettük választottam, hanem az élet helyett... Önmagamért akartam meghalni. — M'é’t ? — kérdezte az orvos. Majd gyorsan hozzátette: — Rutinkérdés, hasonló hslyze ben mindsnkinek feltesszük. Kissé mint a bűnözőknek. Azoktól is az okot, a mo- tivác ót ké dezik. Ha őszintén válaszol rá, talán magának is segít. Sskáig gondolkodott, fá’adt mozdulatokkal, öntudatlanul simogatta a homlokát. — Mind on olyan é-thetetlen és idegen. Messzire mentünk, egészen az abszurdumig, a még lehotséges lehetetlenig. Talán a hideg okozta, nem tudom. Egyszerre minden elviselhetetlen és iszonyatos lett. Állandóan fáztam, és úgy éreztem, hogy senki nem törődik V3lem. Megbántottak, és n';m védett meg senki. Fagyos magányban éltem, és minden ellenem fordult. Ö, a férjem, közös életünkből könnyen átlép a maga saját világába, c atangol, iszik, és jól érzi magát. Nem csal meg, s még sincs velem. Ilyenkor úgy érzem, hogy mindent elárul, ami összeköt bennünket, a szerelmünket, engem, a gyereket, még önmagát is elárulja ilyenkor... Nem tudom elviselni, ha nem bízhatom benne. — Szöveti a férjét? — Nagyon szerettem. Ma . . . nem tudom. Félek nemet mondani, de igent mondani n m tudok. T nácstalan vagyok, és most nem gondolkozhatom ezen. Szerethetjük, aki bizonytalan lesz, amikor tenni kell értünk valamit? ... — Tehatségtelen ember, tettre képtelen? — Nőm. . . egészen nem képtelen, de . . . — habozva kereste gondolatai formáját, a pontos kifejezéseket — valahogy erőtlenek a tettei, nem eredményesek. Nem érzem, hogy értem teszi, mintha a saját érdekében cselekedne, hogy megnyugtassa önmagát, csak teljesíti a kötelességét. Azt hiszem, ezt érzem: kötelességet teljesít! — Ez nem elég? — Nem tudom. Másnak talán elég. Én szeretném, ha értem tenné, amit tesz. Jó lenne, ha olyan volna, mint régen, amikor megismertem. — Maga olyan maradt? Nem válaszolt azonnal. A kérdés elgondolkoztatta. — Nem tudom — mondta végül. — Igyekszem nem változni . .. — A fé jének más az életismerete, mások a tapasztalatai, ezért másképp látja a dolgokat, és a maga módján cselekszik. Más lehet a vérmérséklete, az értékrendje. Más egyéniség. Ha érteni akarja őt, olyan tulajdonságait is el kell fogadnia, amelyekkel nem tud azonosulni. A szerelem nagysága — vagy ereje? — a különbözőségek kiegyenlítődésében nyer kifejezést. — Tudom — ismerte be —, az eszemmel tudom, de az ösztöneim tiltakoznak ellene. Néha nem gondolkodunk, csak cselekszünk. Ezért minden olyan nehéz... — Gondolkozzon ... amit tett, új fényben láttatja a dolgokat. Tartson szigorú önvizsgálatot. Talán meg kell alkudnia önmagával. De ne tegyen még egyszer ilyen gyerekes kísérletet! — Komolyabbat tegyek, eredményeset? — Ne kísérletezzen. — Nem akarok kísérletezni. Nem kerülhetek már ilyen helyzetbe. Ha mégis elfog még egyszer az a dermesztő magányérzet, amit ma éreztem, az a végzetem lehet. — Kérem, ne beszéljen így — mondta nyersen az orvos —, méltatlan önhöz ez a beszéd. Talán nem érzékeli, pedig ez szentimentális érzékenykedés és felelőtlen önsajnálat, amely jellemgyöngeségre vall. Nem vagyok gyenge, bár meglehet... — ismerte1 be. — Most nem mondhatok mást. Őszintén beszélek, színlelni nem tudok. Hazudni sem akarok, nem tudhatom, mit teszek még. — Kitől függ, hogy mit tesz?
