Irodalmi Szemle, 1985

1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.

dolkodik? Ö is megrémült, és elveszítette a fejét, de már nyugodtabbnak látszik. Egészen úgy viselkedik, mint egy felnőtt. Jó lenne tudni, mit gondol rólunk, töprengett a férfi, vagy .. . talán jobb, hogy nem tudjuk. Valószínűleg önálló véleménye van mindkettőnkről. Eddig nem nagyon érdekelt, hogy mit gondol rólunk, de ezután érdekel, ezután mindig érdekel majd, hogy mit gondol rólunk a gyerek. Ez törvény- szerű és szükséges, abból következik, ami történt. Ezután már minden abból következik, ami történt. Minden más lesz. Elmentünk az abszurditás határáig, a nagy semmiig jutottunk. Bármi lesz ezután, azt már tudjuk, hogy más lesz, mint eddig volt.

Sajnálom, hogy minden más lesz, mondta magában, kár azért, emi elmúlt. Ők is sajnálják majd biztosan ... Az asszonyra és a gyerekre gondolt.

Minden érzékét lekötötte az új helyzet: közte és az asszony között ott áll a halál. Ezután minden más lesz, mart valami örökre elmúlt. Gondolkodásában a mindent magához mérő és élményeivel ös zevető lélok öntudatlan önzése nyilvánult meg. A gyerek azonban másképp gondolkodott, és váratlanul megkérdezte:

— Mi lehet anyuval? A kórházat nem hívod fel?

— Igen, igen ... — vágta rá gyorsan —, persze hogy felhívom.

Tárcsázott, de nem gondolta át előre, hogy mit mond, ha a kórház mentőszolgálata jelentkezik, és ezzel hibát követett el, zavarba jött, amikor az ügyeletes jelentkezett, dadogni kezdett. Nehezen érthető, hibás kiejtéssel magyarázta a felesége orvosság- mérgezését, s hogy az állapotáról é deklődik. Az ügyeletes a gyors .egélyosztályt kapcsolta, majd a kezelőorvost hívták a telefonhoz. A férfi kihagyó aggyal ötölt-hatolt és gondolkodási szüneteket tartva magyarázkodott, nyelvi hibákat követett el és kijavította őket, hallózott és nyögött. Becsületesen szenvedett, mert nem beszélte tökéletesen a szlovák nyelvet. Sok zavaros magyarázkodására végre ezt hallotta:

— A felesége jól van, túl minden veszélyen. Egy óra múlva érte jöhet!

— Jobban van — mondta a gyereknek —, egy óra múlva érte megyek.

— Alaposan dadogtál . . . Kézzel-labbal magyarázkodtál, és anyuról úgy beszéltél, mintha hímnemű lenne . . . Beszéd közben nem különbözteted meg a nemeket. Hiányos a szlovák tudásod, apa. Nem irigyellek a munkádban! — tette hozzá a gyerek.

Lassan mindenben fölém nő, gondolta. Mintha tegnapelőtt lett volna, pontosan emlékszem rá, olyan kicsi volt, hogy nem látott az ebédlőasztalra, lábujjhegyen ágaskodott m?lleUe, hogy fellásson. De nem sikerült neki, ezért fel kellett őt emelnem. Hogy örült, hogy látja az asztal tetejét! Mintha tegnap lett volna, nem is tegnapelőtt, oly közel van mindez az időben, hallod, és bennem még mindig így élsz! Te pedig a nyelvtudásomat hiányolod, és sajnálsz a gyengéimért, a kötelességemre figyelmeztetsz, és okosan irányítod, mit tegyek.

Valami történik velem, hogy minden fölém nő és a magasból néz rám. s én úgy érzem, egyre kisebb vagyok, ös.zemegyek!

Az idő megsokasítja gyengéinket, gondolta később, ravaszul megfordítja a fejlődést. Mind több hiányosságunkat ismerjük meg, ezért egyre tökéletlenebbek leszünk magunk előtt! (S talán mások előtt is, gondolta még.)

A gyerek azonban nem bölcselkedett, a lényegre figyelt, a tennivalókra.

— Hozd rendbe magad, ha elmé.z anyuért. Borotválkozz meg, és öltözz fel rendesen. Neki se mindegy, de főleg az orvos miatt. — Majd hozzátette: — De őmiatta is! .. .

— Hát persze — válaszolta sietve —, rendbe hozom magam.

A gyomórmosás után az asszony ágyban pihent egy órát, aztán bejött hozzá az ápolónő, hogy öltözzön fel és menjen le a rendelőbe. Nagyon gyengének érezte magát, de a rosz- szulléte elmúlt. A lelki megrázkódtatások és az orvosi beavatkozás után megtört és színtelen volt.

Már várta az orvos a rendelőben.

— A férje nemsokára itt lesz, magáért jön. Addik beszélgessünk!

— Hazamennék egyedül ... — habozott az asszony. — Nem kellett volna idehívni.

— Nem hívtuk, ő jelentkezett... Akkor hívott, amikor maga az osztályon feküdt. Teljesen ki volt borulva, alig értettem őt.

— Kár — suttogta az asszony halkan, szinte csak magának —, egyszerűbb volna, ha nem hív, minden sokkal könnyebb lett volna . . .