Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
vagy hamisan csengene. A gyerek szavai is egyoldalúak lennének vagy képmutatók. Kibírhatatlan lenne az asszonyról beszélni, és arról, ami történt, de ha nem róla beszélnek, becsapják egymást. Egyedül hallgatni lehet. Azonban kiderült, hogy a csend is lehetetlen, mert kibírhatatlan. Néhány perc elmúltával érezték, hogy a csend — majdnem halál. De ők nem tehetnek semmit ellene, másnak kell értük cselekedni. Az idő, amely események nélkül halottnak látszik, ezért kibírhatatlan, óriási súlyával rájuk nehezedett. Nem oldotta fel, hanem fokozta bennük a feszültséget. Kerülték egymás tekintetét. De abban a pillanatban, amikor valaki hosszan, erősen becsengetett, azonnal egy másra néztek. A férfi nyitott ajtót. Belus néni állt előtte, levegő után kapkodva, vörös arccal, gyöngyöző homlokkal, gutaütésre kész állapotban. Az elmaradhatatlan nyúlprémet a derekán viselte, nappali fényben látszott csak, mennyire molyette és kopott. Jóságos, hatalmas alakja láttán az idő nyomása felengedett. — Láttam, hogy elvitték az asszonykát, éppen találkoztam velük. Nagyon sápadt volt, és bizonytalanul járt. De .. . nem kellett vinni, ment a saját lábán, így megnyugodtam. Magasan laknak, jó uram, azt hittem, belehalok a lépcsőkbe, a régi házakat nem kövér embereknek építették. Várakozóan nézett a férfira, s közben lihegett, mint egy jóindulatú, kimerült óriás, aki messzi földről futva érkezett, hogy megmentse őket. Jók az emberek, gondolta a férfi magában, nem mindnyájan, de általában jók. — Egyszerre rosszul lett... — mondta Belus néninek, és a szemébe nézett, hogy meggyőző legyen, amit mond. — Szédülni kezdett, felkavarodott a gyomra, és hányinger fogta el .. . Belus néni a szobában ülő gyerek felé nézett, ős halkan megkérdezte: — Nincs másállapotban? ... Nem szólt róla... nem is jelezte, hogy úgy lenne? — Nincs. — A férfiban fájón megmoccant a helyzet sötét humora. — Nem lehet másállapotban ... Nem beszélt róla, de nem is lehet... — Gyomorrontás lesz — vélte megkönnyebbülten Belus néni. — Más nem lehet. Az öregasszony megnyugodott. A férfi most látta, mennyire vonzódik a feleségéhez. Tudta, hogy az is vonzódik Belus nénihez, de sosem értette, miért. Mit adhat a szép és okos asszonynak egy egyszerű, évtizedek óta visszahúzódó teremtés, akinek a testi megjelenése is mosolyra késztet, és az emberi esendőség érzését sugallja? Kezdte felismerni, hogy az asszonynak Belus néni iránt érzett rokonszenve olyan kapcsolat, melynek gyökerei rejtve maradnak előtte, okai ismeretlenek, körülményei érthetetlenek. Talán a felesége hasonló lelki élményeket talál a Belus néni környezetében, mint amilyeneket neki nyújtott valamikor a Terebélyes Berta társasága? Amikor még figyelte őket, és rendszeresen megcsodálta, szinte naponta újraértelmezte és átértékelte nagyvonalú önpusztításukat? Az alapvető megsejtések percei voltak, ahogy szemben állt az ajtóban Belus nénivel. Rádöbbent, hogy ő akkor a maga sorsának egyik lehetőségét ismerte fel a társaság dacos szabadságeszményében. Az eszmény a gyakorlatban az emberi mélységek és a felelőtlen önrombolás látványos vállalásában nyilvánult meg. Olyan lehetőség volt ez, amely abban az időben őt is vonzotta, akkori sorsát tekintve nem is lett volna csoda ... De a tudatába épült gyerekkori élmények, adottságai és a jelleme szembefordították a mélység vonzásával, visszatartották, az önpusztítás tagadására kényszerítették. Abban, hogy megmenekült, az asszonynak is nagy része volt, aki olyan körülmények között is vállalta őt. Azt is felismerte, hogy az akkori lehetőség bűvölete megmaradt benne, az irracionális jelenségek erős vonzásával foglalkoztatta képzeletét, és gyakran felelőtlenségre, minden kötődés lerázására csábította. A felesége azonban éppen ellentétes élményeket talált az öregasszonyban. — Le kell ülnöm — indult a szoba felé Belus néni —, halálosan elfáradtam. — Én figyelmetlen ... — mentegetőzött. — Jöjjön beljebb, Belus néni! Az öregasszony a nappaliban bőven kitöltötte a nagy zöld fotelt. Kócos haja sza
