Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
— Megmérgezte ... — A férfi elharapta a szót, nem folytatta, nem tudta folytatni. — Sok orvosságot vett be — mondta aztán ideges hangon, kínlódva —, különféle orvosságokat vett be ... Az orvos megnézte az orvosságos üvegcséket, s mintha apró mosolyra rándult volna a szájszeglete. Nem szólt, komoly maradt. Megfogta az asszony pulzusát, rövid ideig figyelte, é3 azt mondta: — Öltözzön fel, asszonyom! Az asszony engedelmesen, kapkodva öltözött, az orvos jelenléte megváltoztatta. A férfitól nem kért volna segítséget, szó nélkül meghal a szems láttára, ha nem jönnek a mentők. De már élni akart. Nagyon szédült, a hányingere nem múlt el, néha öklendezett, de legyűrte. Támolygott, léptei bizonytalanságát nem titkolhatta. A férfi csak nézte, látta, ruhát éj télikabátot vesz magára, s a fehérköpenyesek két oldalról karon fogják és elvezetik. Támogatni kellett. Néha az orvosra, m jd a sofőrre dőlt. Amikor becsukta utánuk az ajtót, azt mondta magában: most már biztonságban van, semmi baja nem történhet. De mindnyájan nagyon szánandók voltunk! Aztán még arra gondolt, hogy valami elmúlt, valami melegség és bsnsőségesség az életükből. Helyette új helyzet kezdődik, hideg, mint a fütetlen szobák. Kijött a gyerek, s ő azt mondta neki: — Anyut elvitték . . . Most már jó kezekben van, nem történhet baja. Ne félj! — Félek — válaszolta az —, mások lettetek, mint ahogy eddig ismertelek. Idegenek lettetek, de nem tudom, miért. Valahogy idegenek lettetek, ilyennek nem ismertelek benneteket. — Elmúlik — bátorította a lányát, s egyben macát is. — Tudom, most nagyon rossz, mert olyan új dolog történt velünk, amit még nem is értünk. De már ismerjük, megszűnt új és idegen lenni, tudjuk, hogy hasonló emberi helyzet van, az idő majd elfogadtatja velünk, hogy megnyugodjunk, és újból tanuljunk élni. Meglátod, minden rendbe jön, az idő megsegít.. . — Nem lesz már úgy, mint volt — mondta a gyerek. — Nem lesz ... De valamilyen lesz, ne félj! — Miért nem mentél vele? — Számonké"ően nézett rá. Nem szigorúan, talán kíváncsian, s kissé rosszallón. Vannak kérdéseid, gondolta. Meghökkent. Emlékezett, hogy egy pillanatra úgy gondolta, elkíséri az asszonyt, aztán a gondolat kihullt agyából, kiszorította a kétely, hogy van-e joga vele menni, aztán ezt a gondolatot is elűzte valami más gondolat. A gyerek kérdésére visszatértek a gondolatok. Mindkét, egymással ellentétes gondolat felelevenedett, majd az a felismerés is, hogy amikor az asszonyt elvezették, biztonságban tudta őt és a lépcsőkön utána nézett, s már nem gondolt arra, hogy velük menjen. Az asszony megtiltaná, hogy elkísérje, és kínos helyzetbe jutnának mindketten. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy talán már annyira eltávolodtak egymástól, miután az asszony a halált választotta, hogy lehetetlen tovább törődnie vele. Most megkísértette a gondolat, mint egy rút, borzasztó látomás: ismét elárulta őt, utoljára is? Kételyeire nem talált választ, sem megnyugtatót, sem képmutatót. Aztán bizonyossá vált benne — mert akarta, hogy igaz legyen! —, hogy azért nem ment az asszonnyal, mert abban a helyzetben a gyereket nem hagyhatta egyedül. Az asszony már biztonságban volt, de a gyerek nem maradhatott egyedül. A gyerek is mehetett volna, kajánkodott vele az eleve elfojtásra ítélt ötlet, mindketten elkísérhettétek volna őt, zsongott benne az ingerkedő gondolatfióka, de a férfi kizárta magából és többé nem vett róla tudomást. Mindennek meg kellett történni, mondta magának határozottan, vigasztaljon, hogy talán nem is mi cselekedtünk, hanem helyettünk — vagy bennünk? — valaki más! ... — Öiszeeskíidtek ellenünk, gondolta bizonytalanul. 2 Mindketten felkészültek a csendre, amely bekövetkezett. Lehetetlennek tűnt, hogy beszéljenek. Arról, ami történt, nem beszélhetnek, de másról sem beszélhetnek. Nincs miről beszélgetniük. Olyan helyzetben voltak, amelyben minden szó elveszti értelmét és megváltozik. Bármit mondana a férfi, magyarázkodásnak tűnne
