Irodalmi Szemle, 1985
1985/4 - Duba Gyula: A macska fél ez üvegtől IV (regényrészlet) ZSte.
Hát így, gondolta a férfi, neked el kell hinnem. Hát tőlem félni kell? A gondolat éppen csak felvillant agyában, nem foglalkozott vele. A nappaliba rohant, és tárcsázta a mentőket. Többször kellett hívni a számot, s ez pánikba ejtette. De felindulásában és izgalmában volt valami megmagyarázhatatlan, apró ellentmondás is, valami megdöbbentő nyugalomérzet, amit olyankor érzünk, ha a megváltoztathatatlannal kell kibékülnünk. Így adjuk meg a sorsnak magunkat, és már arra gondolunk, hogy ha a dráma lejátszódik, utána is élni kell. Hallotta, ahogy az asszony szédelegve és öklendezve a mellékhelyiségbe fut. — A feleségem nagy mennyiségű gyógyszert vett be ... — dadogta a telefonba. — Azonnal jöjjenek! .. . Rosszul van, hány ... Az a vécékagyló előtt, félig ülő, félig fekvő helyzetben öklendszett, fejét erőtlenül a porceláncsésze szélére támasztotta; erőltetette a hányást, de gyomrából nem jött fel semmi, csak a belső szervek viharos tiltakozása a nagy adag gyógyszer ellen. Görcsök kínozták. — 0, istenem, mit tettem ... — Nem volt már hangja, csak nyöszörgött. — Nagyon rosszul vagyok . .. mit tettem . .. A férfi tekintetével a gyereket kereste, nem látta sehol, de nem ment utána, az asszonnyal maradt; állt felette, és nézte kínlódását. A fehér porcelánkagylóra hajtotta fejét, nyögött és öklendezett, de csak nyál jött a száján, bár az orvosságok már bizonyára feloldódtak a gyomorban, és anyaguk rövidesen keringeni kezd a vérében. — Inkább a halál? De hát miért? — A férfi torz hangon, rekedten beszélt hozzá. — Hogy tehetted? Hogy tehetted velünk? Velem? Valóban... a halál is elfogadhatóbb számodra, mint én? Vonzóbb a nemlét, mint velem? Ismét kettős érzés hatalmasodott felette, gyötrő félelem és pánik, hogy elveszíti az asszonyt, és mindennek vége le:z, ami eddig volt, és tudatos, dacos közönyt érzett a sorsa iránt, bosszúból, amiért ellene való tiltakozásul a halált akarta választani. Arra gondolt, sokféle szakítás lehet férfi és nő között. A halál a teljes szakítás, az abszolút. Olyan végleges döntés, ami megmásíthatatlan. Senkinek nincs hozzá joga. — Nagyon rosszul vagyok . .. istenem, de rosszul vagyok ... — Az asszony, akár egy szörnyű álomban, támolyogva járt a lakásban. Mit tettem magammal, ó, mit tettem?! Nem nézett a férfira, a gyereket sem kereste, mintha nem lenne rájuk szüksége. Magába zárkózva készült a halálra. De a halál nem jött, nem sietett, csupán kisebb, figyelmeztető jelzéseket küldött az asszony teste mélyéről, erősebb hányási ingert, szédülést és görcsöket, minden érzékén, egész valóján eluralkodó rosszullétet. Az ágyra rogyott, vonaglott, és nyögött, kezével görcsösen markolta és gyűrögette a paplant. Az ítélet napja, mondta magában a férfi, de ennyire bűnösek nem voltunk. A gyengeségünk torzító tükörben mutat bennünket, képünket minden méreten felül nagyítva és embertelenítve. Pedig emberek vagyunk, ez így túlzás ... Vagy éppen azért? A gyerek a szobájában volt, nem ment ki hozzájuk, és egyre azt ismételgette: jöjjenek már a mentők, jöjjenek már a mentők! Aztán az asszony elcsendesedett, és ez még félelmetesebb volt. Egyre rosszabbul érezte magát, de a lelke annyira megkeményedett, hogy legyőzte magában a félelmet. Halkan nyögdécselt, összekuporodva várt, megadta magát az elkövetkezőknek, mert tudca, hogy már semmit sem tehet ellenük. De a mentőkről nem kérdezte a férfit, mindkettőjüktől elkülönítette magát, így ké.zült fel a pillanatra, amikor már többé nem érzi önmagát. Az idő méretei feloldódtak, a percek értelme megszűnt, nem az időben éltek, hanem valami öntudatlan, testetlen és alaktalan űrben, mely talán végtelen, de nincs kizárva, hogy nem is létezik. Talán egyenlő azzal, amit általában semminek nevezünk. A kétség- beesett várakozás állapotában érezték így magukat, melynek nincsenek méretei, csak erőssége és fogva tartó hatása van, mint a mágneses tereknek, de még inkább azoknak az anyagoknak, amelyek radioaktívak, és a helyzettől függ, hogy lerombolják, vagy gyógyítják a környezetükbe kerülő élő sejteket. A fájdalmas időtlenségbe elemi erővel hasított bele a csengetés. Kemény, magabiztos fémes hang, a bizonyosságot jelentette, de ők még nem érezték. Fehér köpenyes férfiak érkeztek, az orvos és a mentőkocsi sofőrje. — Mi történt? — kérdezték.
