Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - KRITIKA - Koncsol László: A búvár (első?) gyöngyei

r'ól, / Rendre kihalnak”]. A külső viharok („annyi szélvészen”), tovább élő pogányság, kun, tatár, török nem bírtak vele, ellenkezőleg, mintegy a velük való birkózásban is erősödött a templomaiban „hűvös árnyékot” nyújtó, szenvedélyeinket hűtő „kegyes” (!!!) fa, amely „sokaknak (...) feles” ’ (Szabó T. Attila EMSzT-je szerint „számos, sok”, a MNyTESz szerint fölös alakváltozatban „sok; szükségtelenül sok”) hasznot hajtott, ami Baróti Szabónál természetesen főleg — bár talán nem kizárólag — lelki és szellemi hasznot jelent. A külső viharokat állta a fa, de nem a belső gyilkos „mirígy”-et, a meg- hasonlásokat, a keleti és nyugati egyházszakadást, az eretnekségeket, a belső viszályokat s a római egyház válságaiból támadt reformációt, mely Magyarország népeit is gyorsan és majdnem véglegesen kitépte a római egyház testéből, „lm egész bélig gyökered kirágták / A gonosz férgek”, írja Baróti Szabó talán éppen őróluk, a protestánsokról, akik ide „hítták” a „hangyabolyt”, az ateista vagy ateizmussal kacérkodó, de mindenképpen egyházellenes Aufkläristákat, a filozófusokat, költőket, írókat, szabad- kőműveseket, akik a Türelmi Rendelet (1781) óta nemcsak a felekezeti szabadság gyümölcseinek örvendő, hanem állami szerepekhez is jutott protestánsokkal együtt mind nagyobb szellemi és politikai befolyást gyakoroltak az ország népére. Baróti Szabó eszerint úgy láthatta, hogy a két elem összefonódott, s ellenük való hosszan érlelt és titkolt keserű indulata diktálhatta neki ezt a verset 1790-ben, II. József, a protestánsokat és Aufkläristákat ajnározgató, felvilágosult kalapos király halála után, egy tüstént jól érzékelhető nemesi-nemzeti és egy remélt katolikus restauráció küszöbén. (Érdekes volna a tőzséri háttér- és környezet-filológiával igazolni egy gyanítható vers-erővonalat a magát meg nem koronáztatott király és a „mint király” diófa-egyház, illetve a „nemtelen porban hever a nemes dísz” kimondatlan oppozíciója között, amelyet a világi és egyházi főhatalom misztikus — „apostoli király”! — és politikai összefonódása is erősíthetett.) A „szerencsétlen fa” tehát a magyarországi katolikus egyház volna, amely derékba roppant, s alig van kéreg, ami a törzset gyökereivel összeköti. (Persze, van még egy kevés, amely szállít némi nedvességet az ágakba, s egy-két gyümölcs is beérhet még!) A „szelíd ég” ebben az értelmezési struktúrában első fokon Jézus, vagy az ország mennyei védasszonya, Mária volna; a „szűz virág” ugyanis a liliom, az ártatlanság, tisztaság, érintetlenség, a csorbítatlan szentség, távolról az „anyaszentegyház” jelképe is a misztikában és ikonográfiában. Logikus tehát az utolsó szakasz ugrása, a törés pedig csak látszólagos. Az egyház végveszélyben van, mondaná eszerint Baróti Szabó, de a hazát fenyegető vész még nem evidens; igaz, hogy lelki-szellemi égisze, az árnyat adó római egyház nélkül kétséges a sorsa, nagy nyári kánikulák idején kiéghet, ami éppen szűz, gyermeki tavaszát éli. (Ennek természetesen Baróti Szabó is örült, lévén nemcsak egyházi személy, de társadalmi tudatú ember is.) A fa kidőlt, de a rét, a mező — a haza vagy a (nemesi?) nemzet, amellyel a fa nem egy ugyan, de mai szemléletünk szerint ökológiai kapcsolatban állt vele — most borult tavaszi virágjába körülötte, s a költő azért fohászkodik a „szelíd éghez", hogy ez a virágzás liliomos, szeplőtelen, hites, szent maradjon. Esetleg egy mégis beérendő, jó földbe hullt, megfogant és kihajtott gyümölcs, egy új fa, megújult egyház égisze alatt, hiszen a „szelíd ég” egyik meghatározó jegye éppen a csodatevő képesség.

Tőzsér tehát ragyogó elemzéssel derítette ki, hogy a „hangyaboly” az egyház kívülről „behívott” ellenségei, s nem az aulikus főurak és egyéb haza- vagy nemzetárulók, mint az impresszionista tudomány tudni vélte. Baróti Szabó azonban, ha jól gyanítom, olyan mélyre bújtatta szép költeményének (elégiájának] tárgyát egyrészt az érzékletesen megrajzolt látható, konkrét tárgy, másrészt a korszak magyar nemesi költőinek általános hazafias frazeológiája mögé is, hogy ezt a kettős, kemény burkot csak majd kétszáz év múlva, jó ötven évvel a Waldapfel-féle kérdések után sikerült úgy-ahogy áttörni. Waldapfel megjelölte a burok gyönge pontját, Tőzsér pedig átszakította a burkot, s jelentette, amit a rés körül talált. Ha föltevésünk igaz, akkor éppen ez a tőzséri jelentés szolgálhat egy végleges, az övéhez hasonlóan finom filológiai bizonyítás alapjául, mert amit írtam, csak föltevés, amely bizonyításra vár. Tény azonban, hogy ez a tárgy pontról pontra egyeztethető a vers motívumaival, hogy ebben az értelmezési struktúrában az allegória maradék ellentmondásai is megszűnnek — hogy a másbeszéd így totális. A részletes bizonyítás feladata azonban már nem a kritika, hanem a filológia feladata, Tőzsértől pedig az újabb alámerülést és irodalomtörténeti gyöngyöket várjuk.