Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - KRITIKA - Koncsol László: A búvár (első?) gyöngyei

Két hiányosságát sajnálom ennek a szép elemzésnek. Az első, hogy Tőzsérnek helyenként szembesítenie kellett volna a Szenei Molnár-fordításokat a közvetítő Marót-, Béza- vagy Lobwasser-szövegekkel; meggyőzőbben kidomborodtak volna magyarítónk teljesítményének eredeti költői elemei. A másik, hogy a Vulgata és a Biblia szembeállítása a tanulmányban nem szabatos; Tőzsér megfogalmazása azt a látszatot kelti, mintha két különböző műről volna szó. A Vulgata, mint tudjuk, a teljes Biblia IV. századi, Jeromos- féle latin fordítása. Világképi ellentét természetesen nem a kettő, hanem a két nagy bibliai alapegység, az 0- és Újszövetség, illetve az inkább csak az Újszövetségre támaszkodó katolicizmus és középkor, másfelől az ószövetségi alapokra is visszahátrált reformáció és a vele összefonódott humanizmus, végül a Vulgata ezoterikusnak érzett, exkluzív latinja és a protestáns fordítások mindenki részére nyitott, reveláló Bibliaélménye között feszült. (A reveláció fő kiváltóit a teljes élet vízióját kínáló könyvekben, például a Királyok könyvé ben és épp a vulkáni személyiségű Dávid reneszánsz és folklór ízű élettörténetében s a nem véletlenül neki tulajdonított Zsoltárokban kell keresnünk. Az újkori Európa ebben a bibliai világképben döbbent magára, s erre rezo- nált.)

Tőzsér Amade-képéhez nincs mit hozzátennünk; filológiai és más (lélektani, életrajzi) igazságtevéseinek csak örülhetünk, s miközben az olvasó figyelmes résztvevője a tőzséri intellektuális kalandnak, tömör, pontos, érzékletes nyelvét, stílusának eleven légkörteremtő képességét, sőt (s Tőzsérnél ez egyébként ritka kincs!) humorát is élvezheti. Amade-esszéjéről is érvényesen mondhatjuk el, hogy megírásával legalább egy parányi szellemi ponton helyrebillent a világ egyensúlya.

Legizgalmasabbnak Tőzsér Baróti Szabó-elemzését találtam. Költőnk a kétszáz éve élt előd Eqy ledőlt diójához című költeményét boncolgatja gazdag filológiai eszköztárral, de könnyedén. A költeményt, mely 1790-ben született, mind a kortársak, mind az utódok hazafias allegóriának tekintették: a hatalmas fa derékba roppant, már csak egy kéregdarabka köti össze törzsét és lombjait az életadó gyökarekkel, írja róla Baróti Szabó; nem orkán, hanem férgek, majd általuk „behívott” hangyák okozták a fa pusztulását; őkst átkozza meg a költő, s kéri az ég segítségét a „szűz virágjába” borult „haza” részére.Waldapfel József vette észre először, jó ötven esztendeje, hogy amennyiben a verset a haza allegóriájaként fogjuk föl, törés mutatkozik a zárószakaszban: miként lehet a Irza egyazon pillanatban reménytelenül pusztuló és virágzó állpotban, kérdezi joggal Waldapfel. Tőzsér mutatta ki gondos mikrofilolögiai elemzéssel, esszéjének csattanójában, mesteri késleltetések után, mint egy vérbeli krimiszerző, hogy a férgeken és hangyákon, akik a fát (nemzetet) belülről tönkretették, Baróti Szabó a felvilágosodás eszmei és politikai harcosait értette. Így szűnik meg magától a zárószakasz eddig talányosnak mondott logikai törése, írja Tőzsér, mert ez a magyarázat föloldja a látszat-ellentmondást, s válik Baróti Szabó-képünk egy fokkal lehangolóbbá.

A pompás műelemzés lendülete és fordulatai ragadtak aztán tovább, mint Tőzsér figyelmes olvasóját, az általa tisztázott pontról a derengő gyanúig, hogy az allegória jelzettje talán nem is a nemzet, hanem a volt jezsuita, pap és paptanár Baróti Szabó szerint a végveszélybe került 18. század végi magyarországi katolikus egyház lett volna, amely az expozíció igen beszédes képe szerint egykor „magas égnek szegezett fejével”, „király”-ként, lelki-szellemi uralkodóként állt „társai”, Európa és a világ katolikus közösségei bolyában, de az idők folyamán, főleg a reformáció viharaiban Baróti Szabó szerint végzetesen megroppant, papsága, főleg a II. József idején föloszlatott szerzetes- rendek, elsősorban a hit terjesztésére, az ifjúság nevelésére, az egyház újjáépítésére és védelmére hivatott jezsuita rend XIV. Kelemen-féle feloszlatása után [„Nem volt külerőszak: ott benn, / Önmagadban volt megölő mirigyed / S titkos elejtöd”) nem elég számos ahhoz, hogy biztosítsa az éltető kapcsolatot a gyökérzet (Isten, Róma, a bibliai és egyházi tanítások) és a magyar egyház ágai, lombjai, testi-szellemi gyümölcsei között. Ez a klérus volna a versben említett „kicsiny kéreg”, amely már csak kevés nedvet szállíthat a fa gyümölcseinek. A „gyümölcsök” a keresztelő (víz, öntözés: misztikus kapcsolatok!) nyomán egy ideig „élnek”, az üdvösség útját járják, de később elegendő nedv híján leválnak az egyház sorvadó fájáról, más eszmék híveivé lesznek, s mivel a katolikus egyház az az „anya”, aki egyedül képes hű, a kultuszokban részes gyermekeit az egyetlen igazi élet, az üdvösség kapujához vinni, már érett tudatuk, a hit mély átélése előtt elvesznek az öröklét számára („s nem is tudván rövid életek-