Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - KRITIKA - Fónod Zoltán: Történelem és nemzeti önismeret

nemzetiségi politikáját. 1924-ben ugyanis a CSKP II. kongresszusa felszámolta az opportunista hatásokat, elutasította a korábbi kongresszus nemzetiségi kérdésben elfoglalt helytelen álláspontját és magáévé tette a nemzeti önrendelkezés lenini elvét. A CSKP bolsevizálásáért vívott küzdelem ezekben az években egyben a párt lenini nemzetiségi politikájáért vívott harcot is jelentette. E téren 1924 mellett 1929, a CSKP V. kongresszusa, Klement Gottwaldnak a párt opportunista erői felett aratott győzelme, majd az 1931-es VI. kongresszus és a CSKP 1937-ben tartott besztercebányai (Banská Bystrica) területi konferenciája jelentette a nemzetiségi kérdéssel összefüggő marxista—leninista program kidolgozásának legfontosabb esztendeit.

A nemzetiségi kérdés programjának kialakításában és a munkásosztály, valamint a dolgozók népi egységének megteremtésében fontos lépés volt a fasizmus elleni harc irányvonalának, a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusa elveinek érvényesítése. „Ebben a helyzetben — írja Viliam Plevza — sokkal inkább mint bármikor azelőtt, előtérbe került annak múlhatatlan szüksége, hogy gyorsan megoldják a nemzetiségi kérdést, s felszámolják a köztársaság nem cseh nemzetiségű lakossága nem egyenjogú helyzetének legkirívóbb megnyilvánulásait. Hiszen csak az elégedett és teljes jogú állampolgárok képesek következetesen védeni a köztársaságot, elutasítani az elnyomott nemzetiségek burzsoáziája jobboldali reakciós pártjainak politikáját (...)”

A kommunisták harcában figyelemre méltó sikereket ért el a cseh, a szlovák és a magyar haladó értelmiség is. A fasizmus elleni harc fontos szakaszain jelentős szerepet töltött be a Sarló több tagja — állapítja meg Viliam Plevza, majd megjegyzi: „A cseh—szlovák—magyar közeledésnek és Közép-Európa népei antifasiszta egységének szükségét hirdető Magyar Nap napilap munkatársai közé tartozott Ferencz László, Lőrincz Gyula, Horváth Ferenc és Balogh Edgár.” A Sarló tagjai élen jártak a népfront szellemében tevékenykedő Magyar Ifjúsági Szövetség létrehozásában is.

Az antifasiszta népfront programját a CSKP VI. kongresszusa fogalmazta meg 1936 tavaszán, azzal a nyilvánvaló felismeréssel, hogy a köztársaság védelme elképzelhetetlen a nemzetiségek „jogos és — tekintettel az adott viszonyokra — akuttá vált!” követelései teljesítése nélkül. A kongresszus egyértelmű nyíltsággal ítélte el a nemzetiségek elnyomását. Ügy tekintett a versailles-i szerződésre, mint olyan megnyilvánulásra, amely „a nemzetközi proletárforradalom szétzúzására” irányult, és útjában áll a felszabadult nemzetek önkéntes egyesülésének. A VI. kongresszus a nemzetek és nemzetiséeek önrendelkezésének lenini elvét vállalva szólított harcba a nemzeti elnyomás mfnden formája ellen. Viliam Plevza részletesen foglalkozik kötetében a Csehországban, Morvaországban és Szlovákiában ez idő tájt kialakult helyzettel, bírálólag szólva arról, hogy cseh körökben „aránytalanul gyengébben támogatták a szlovákok, a Szlovákia területén élő nemzetiségek és általában Szlovákia jogos követeléseit”. Ezt azzal magyarázza, hogy „a cseh nemzet a legközvetlenebbül a hitleri Németország és annak a cseh határvidéken működő henleinista vezetői felől érezte magát veszélyeztetve”. Az uralkodó burzsoázia halogató álláspontja okozta, hogy az akut kérdések megoldásához megkésve kezdtek hozzá. Ilyen körülmények között a tényeken már az sem változtathatott, hogy a CSKP kezdeményezésére a köztársaság védelmére országszerte szervezték az antifasiszta nagygyűléseket. Ezek közül főleg az 1938. július 31-én tartott kassai és az 1938. szeptember 4-i tornóci tüntetés a legismertebb. Az egységet, a nemzeti kisebbségek felsorakozását demonstrálták ezek az akciók a köztársaság védelmében, a politikai fejlődés irányát azonban már nem tudták megváltoztatni.

Viliam Plevza műve első részében (A nemzetiségi kérdés lenini értelmezéséhez vezető út a csehszlovák államban) áttekinti négy évtized legfontosabb történéseit, a föderatív Ausztria állameszméjétől a csehszlovák államiságig, a polgári demokratikus Csehszlovákia létrejöttétől a nemzetiségi kérdés két világháború közötti alakulásáig, beleértve a nemzeti felszabadító harcban betöltött szerepet is. Foglalkozik a felszabadulás utáni fejleményekkel, a Kassai Kormányprogramtól a szocialista építés korszakát jelentő 1948-as februári eseményeken keresztül a szocialista építés első két évtizedéig.

Az elfogult polgári felfogásra jellemző, hogy Eduard Beneš köztársasági elnök a köztársaság felbomlása utáni években, londoni emigrációjában is úgy tekintett Szlovákiára, mint olyan területre, melyet „nem egyenjogú elemként” csatolnak majd a köztársasághoz. „Azzal érvelt — írja Viliam Plevza —, hogy a csehektől eltérően a szlovákok — éppúgy, mint a csehszlovákiai német és magyar kisebbség — részt vettek a köztársaság