Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - FÓRUM - Dobos László: Az olvasás ürügyén — magunkról

minden gondját. Nem helyettesítheti a társadalom intézményrendszerét, de nem is térhet ki, nem állhat félre az események sodrából. Nem lehet parton ülő. De ha aktívan van jelen, irodalmunk tarsolyába gyűl a napok hordaléka, számtalan olyan ügy, probléma, kérdés, amelyek az arra illetékes intézmények reagálását és intézkedését kívánnák meg. De voltaképpen az író is felelős. S valóban, mit tehet az író, az irodalom a nemzetiségi lét felörvényléseivel? Az élet gyakorlata hozta „napi hírekkel”? A hetek, a hónapok s az év eseményhordalékával? „Nem hivatalosként”, „nem illetékesként” továbbadja információit? Hallgat? Magyarázkodik? Figyelmeztet? Vagy megvárja, amíg az élményanyag jobbik része esztétikummá kristályosodik?

Irodalmunk elmúlt másfél évtizedének egyik jellemzője az esztétikum, a kifejezőerő hangsúlya. Elkerülhetetlen volt, hogy az irodalom tudatosítsa eszközei fontosságát és erejét. Ennek arányában megnőtt az írói individuum szerepe. De úgy érzem, e folyamatnak árnyéka is van: elszürkült irodalmunk közéleti érdeklődése, felerősödött az egyéni önkifejezés szándéka, irodalmunk realizmus-vonulata mellett láthatók a jelei a morális fásulásnak: csak magamat vállalni, nem azonosulni... Elhalványult a közvetlen állásfoglalás ereje, az irodalom napi jelenléte, az irodalmi jelen idő. Balzacról írják: regényei naprakészen sugalltak magatartásbeli mintát és példát. De van közelebbi példa is: Fábry nem szépíróként s nem is az irodalom esztétikai eszközeivel tett szert olyan befolyásra, amilyenre nincs példa irodalmunk hatvanéves történetében. Fábry állandó irodalmi készültségben élt, irodalmi jelen idő volt: dicsért, tagadott, elismert, felháborodott, tiltakozott, véleményei, állásfoglalásai egyértelmű magatartást jeleztek. Morálisan hatott, erkölcsi erejével lett hatása — az irodalom határain túl — a szélesebb közvéleményre: az olvasóra.

A Fábry Zoltán-i életmű alapvétő tapasztalata: a kis népközösség magatartásérzékeny, morálérzékeny. Reflexei e területen a legérzékenyebbek. S a kis népközösség erkölcsi érzékenységét nem lehet felcserélni. Nem lehet elesztétizálni sem. Az erkölcsi magatartás itt szükségszerűen az irodalom (esztétika) együtthatója. S az is tapasztalatunk, hogy a ráhatás eszközeit nem lehet abszolutizálni, azaz: az esztétikumot a morál rovására nem lehet abszolutizálni.

Vajon az olvasók kopása nem fogható fel reakcióként irodalmunk morális elbizonytalanodására? De úgy is feltehetnénk a kérdést: irodalmunk az elmúlt évtizedben építette-e, alakította-e író és olvasó napi kapcsolatát? Nemcsak úgy külsőleg, gesztusokkal, hanem az olvasók társadalmi jelentésű gondjainak, dilemmáinak, vergődéseinek, konfliktusainak felszínre hozásában? Közvéleményesítésében?

Irodalmunk konfliktusszegény, de vajon társadalmi közege is ilyen konfliktus nélküli?

Milyen nemzetiségi életünk közvéleménye? Hogyan alakította és alakítja ezt irodalmunk? Egyáltalán, milyen irodalmunk közvéleményesítő ereje?

Ügy érzem, hogy e dolgok tekintetében irodalmunknak nagy az adóssága. Az elmúlt tíz évben irodalmunk saját, belső gondjai felé fordult, szinte magával volt elfoglalva; az irodalom nemcsak magáért levő felségterület.

S milyen az olvasónk? Egyáltalán, irodalmunk közege?

Az elmúlt negyedszázad nem kedvezett a humániáknak, az irodalomnak sem, mert a figyelem előterébe a társadalom gazdasági, műszaki gondjai kerültek, a civilizált társadalmak motorjai: a természettudományok. A mai társadalmi ideál nem a költő, hanem a kutató, a ;zakember, az átfogó programok megfogalmazói és realizálói. Ez a robbanás- szerű változás különösen érinti a kis népközösségeket, így bennünket is. Ugyanis a mi nemzetiségi intézményrendszerünk elsősorban humánus tartalmú és küldetésű: ezen a programon, ezen a bázison nevelődött és alakult értelmiségünk első és második nemzedéke is: pedagógusok, szerkesztők, írók, költők, néprajzosok, népművelők, újságírók, képzőművészek. Eme helyzet és struktúra alapján jöttek létre a nemzetiségi kultúra sajátos műfajai: irodalom, népművészet, népművelés, publicisztika, képzőművészet, néprajz. Alapjában ez egy hagyományosan kultúraközpontú művelődésstruktúra, amelynek ideológiai és szervezeti alapjait az ötvenes évek viszonyai alapozták és határozták meg. Ennek a művelődéspolitikai koncepciónak iskolai vonatkozásban az általános alapiskolák és a gimnáziumok a bástyái. Viszont az országos méretű iskolareformok következtében a nemzetiségi iskolarendszer, ideértve a gimnáziumokat is, kiválik vagy már kivált ebből a hagyományos humánusságból. A gimnáziumokban megszűnt a humántárgyak hangsúlya, s fizikára, matematikára, kémiára, biológiára összpontosítanak. így az iroda