Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - FÓRUM - Dobos László: Az olvasás ürügyén — magunkról
Gyakran ismételt tétel, hogy a csehszlovákiai magyar kultúra irodalomközpontú. Igaz, legkiterjedtebb, önéletünkről a legtöbbet mondó szellemi terület az irodalom, de mára már nem az egyetlen alkotói megnyilvánulás. Kiegészül, elsősorban a képzőművészettel, a néprajzgyűjtéssel-feldolgozással, történelmi kutatással. Az elmúlt évtized egyik örvendetes hozadéka a képzőművészet fölerősödése. De a kultúrára fordítható időt és figyelmet fogyasztják a nemzetiségi élet sajátos műfajai: a műkedvelés, színjátszás, éneklés, néptánc, táncházak, a szövegmondás, különféle előadások, zenekarok. És persze a szórakozás, a szórakoztatás agresszív túlburjánzása, mindez egyéni és közösségi idő. A nemzetiségi, több szempontú élet, sokfelé figyelő élet. Ez határozza meg a nemzetiségi kultúraszemléletet is: a többszempontúságot. Ebből adódik a mindenkori hangsúlyok szerepe is: tudni a fontosat és a kevésbé fontosat, tudni a meghatározót és -a mellékeset. A számok? Sokáig éltünk és élünk ma is a megfejtetlen számok bűvöletében. A népművelés intézményei még ma is számokban, s főleg számokban gondolkodnak és bizonyítanak: kimutatják az író-olvasó találkozók, irodalmi matinék, az irodalmi esték számát, mert hisz tevékenységünk legfontosabb mutatója ez: a rendezvény ős hányan voltak. Tehát számok. Számokban gondolkodik a kiadó, a könyvterjesztő ... A számok kikerülhetetlenek, tudom. De a társadalmi és szellemi mozgás nem értelmezhető csupán számokban: a meny- nyiség, csak a mennyiség egyoldalú summa, önáltató, önfelmentő összeadások. Az íróolvasó találkozókról hazajövet azt kérdezzük egymástól: mennyien voltak? Elmondjuk. Belső szégyenkezésükben némelyek még hozzá is tesznek. S milyen volt? Kérdezzük már halkabban. Pedig ezekre a kérdésekre szigorú választ kellene adnunk: magunknak és egymásnak. A számok leolvasása és értelmezése egész szellemi életünk gyenge ■oldala. Mert hát társadalmilag mennyi a jelentése ezeknek a számoknak: egy verskötet hazai példányszáma: 300—400, prózai műé 1200, irodalomtörténetié 600—700? S annak, amikor negyvenen, huszonheten, tizenöten vagy éppen kilencen jelennek meg egy író-olvasó találkozón, s félszázan, vagy még annyian sem ülnek a MATESZ egy-egy előadásán? Szellemi értékben mit képviselnek és jelentenek ezek a számok? Nem mindenütt van ez így, mondhatná valaki. Igen, vannak kivételek, de a mai helyzetre a kis számok, az egyre kisebb, az egyre zsugorodó számok a jellemzők. Ne áltassuk magunkat: irodalmunk, színházunk udvara-környéke kisebb lett, kisebb a hatásterülete, csökkenést mutat az irodalom iránt megnyilvánuló társadalmi figyelem. Könyveink zsugorodó példányszáma felveti a kérdést: milyen a csehszlovákiai magyar irodalom olvasótábora? Elvárásainkhoz képest s az író-olvasó találkozókon szerzett tapasztalat alapján, kicsi. Tisztelet mindenkinek, aki részt vesz a könyvnek szentelt összejövetelen. Érdeklődését tekintve az ilyen alkalmak közönsége vegyes: pártoló-érdeklődő, kíváncsi néző, oda- -vezényelt diák, jó barát, tájékozódni akaró, szimpatizáns, a nemzetiségi politika híreit figyelő — s az olvasó. Ez a széksorok közelképe. Jellemző az ilyen találkozók lefolyása is: az író bemutatásával s a programon szereplő könyv bemutatásával kezdődik, majd 'beszélgetés. De már a kérdezz-felelek közepén a nemzetiségi lét gondjai örvénylenek fel. így a könyv s az irodalom legtöbbször ürügy: a beszélgetés, a kimondás, a kérdezés, a panaszlás alkalma és elindítója. Én ezt tapasztalom. S az író a meghallgató, a feljegyző, a kérdésekre választ kereső, az olvasó által képzelt intézmény, rendelkező és intéző hatalom egy személyben. Valós és képzelt remény egyszerre. Mostani helyzetünk jellemzője: az író-olvasó találkozókon számos nyitott probléma kerül az író elé. Különösen az iskolaügy, az óvodák s a nyelvhasználat tárgyában. De az író ezeken a beszélgetéseken csak önmagát képviseli, ereje véleményében s állásfoglalásában van. E területek kényes kérdéseire próbáltam válaszolni egy kelet-szlovákiai író-olvasó találkozón: az okokat elemeztem. De többen is ellenem fordultak: nem fogalmaz pontosan, ködösíti a dolgokat, nem magyarázni, hanem nevén kell nevezni a dolgokat — Ilyeneket vágtak a fejemhez. Hogy lehet ezekről írni, kérdezte egyik írótársam? Az irodalom nem panasziroda, nem vállalhatja a társadalom (a nemzeti kisebbség)
