Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - ÉLŐ MÚLT - Csáky Károly: Gáspár Imre élete és munkássága

Örömmel nyugtázhatjuk azonban, hogy a hiányosságokat megfelelően pótolta Sziklay László, aki A századvég ellenzéki irodalmának történetéből3 címmel már 1955-ben monográfiát jelentetett meg Gáspár Imréről. Félő azonban, hogy ez a munka is irodalmi ritkasággá válik (mindössze ezer példányban jelent meg), s vele együtt Gáspár személyisége újra a feledés homályába vész. Pedig, amint a szerző is hangsúlyozza a tanulmánykötet bevezetőjében: „csak akkor lesz teljesen tiszta a korszak képe, ha egyre több ismeretlenségbe sikkadt haladó szellemű írójának az életét fogjuk feltárni s egyben bemutatni egyéni bukásuk okát, hogy miért nem sikerült még ekkor eggyé kovácsolni az egész ellenzéki tábort.”

Könyvében azonban már Sziklay László is örömmel állapítja meg, hogy a nacionalista szellemű irodalomtörténeti munkák után az elmúlt években „több kísérlet történt arra nézve, hogy a két nemzet — a magyar és a szlovák — közeledésének szolgálatába állítsák élete művének (Gáspár életművéről van szó — Cs. K. megj.) kétségtelenül leg- példaadóbb szektorát”. Ezen a téren mindenekelőtt Kemény G. Gábor4 és Rudolf Chmel5 irodalomtörténészek járnak elöl. (Tanulmányaikhoz a későbbiek során még visszatérünk.)

A Sziklay által említett legpéldaadóbb gáspári „szektoron” kívül munkánkban a költő- műfordító, az újságíró és az irodalomszervező egyéb érdemeiről is szót ejtünk. Többek közt azokról, melyekre maga Sziklay is felhívja a figyelmet: Gáspár harcos ellenzéki magatartásáról, mely a szűklátókörűség, a laposság, a bürokratizmus elleni lázadásában nyilvánult meg; az uralkodó osztály elleni fellépéséről; a munkásmozgalomban vállalt szerepéről; politikai költészetéről, melyben egyre erőteljesebben szólaltatta meg kora társadalmi viszonyai elleni tiltakozását; vidéki újságírói ténykedéséről, melynek során megteremtette a színvonalas, sajátos helyi hírlapírást stb. De beszélünk majd az írótársaknak nyújtott segítségről Is: arról, hogy nemzedéktársai számára vidéken keresett több alkalommal megnyilatkozási lehetőséget; hogy felfedezte Krúdyt a magyar irodalom számára; a társadalmi valóság ábrázolására biztatta Reviczkyt; felkeltette több író érdeklődését a világirodalom iránt stb.

A SZÜLŐFÖLDTŐL A TÁVOLI TÁJAKIG (Újságírás, lapszerkesztés)

Gáspár Imre 1854. február 24-én született Nagycsalomiján, evangélikus szülők gyermekeként. A középnemesi származású Gáspárok 1957-ben nyertek címeres nemeslevelet. A család Erdélyből származott .ahonnan a Pozsony megyei Galántára települt át. A XIX. század elején a Hont megyei Teszéren, Nagycsalomiján és Ipolybalogon, valamint a Nógrád megyei Ribán és Mohorán volt földbirtokuk, de Hont megye nemesei közt már az 1754—55. évi összeírásban is találkozunk a Gáspárok közül László és Tamás nevével. Imre nagybátyja, András (1803—1884) a negyvennyolcas szabadságharc huszártábornoka, később pedig országgyűlési képviselő volt. Apja, Gáspár György 1860-ban Hont megye főszolgabírája lett, később pedig Fülekre került. A megye monográfiájában olvassuk, hogy a szolgabíró „tőről metszett magyaros zamatú, népdal-író volt, aki többek között az országosan népszerű Békót tettem kesely lovam lábára és a Ne nézz rám, ne nevess dalokat költötte”.6 A megye történésze, Gyürky Antal is megjegyzi, hogy a szolgabírót szülőföldjén „mint nagy zenészt ismerték”, aki „e mellett a költészet iránt is hajlammal bírt”.7 Amolyan „dáridózva nótát csináló dzsentri” lehetett ő, aki „ott húzatja a cigánnyal a helyszínen, nagycsalomijal házában”.8

Az anya, Karassiay Mária gazdag polgárok lánya volt; Pestről került a nagycsalomijai udvarházba, s amíg a férj dáridózott, ő gyakran „bezárkózott szobájába, a legfinomabb ételek és hatalmas csésze feketekávé mellett írta rosszul sikerült frigyének végnélküli sirámait francia nyelven”.9 A gyerekekkel ebben a környezetben aztán senki sem törődött. Nem csoda hát, hogy a gyermektelen sógor, Kalauz Pál hajniki nemesember magához vette a három Gáspár fiút, hogy nevelésükről gondoskodjék.

Imre tehát kisgyermekként a Szliács melletti Hajnikra került, így szülőfalujától korán elszakadt. Am a családból vitt magával némi örökséget, elsősorban az íráskészséget és a nyelvek iránti fogékonyságot, továbbá a mulatozásra való hajlamot, ami — később látni fogjuk — főleg Pesten nyilvánult meg, élete utolsó szakaszában.