Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - ÉLŐ MÚLT - Csanda Sándor: Beniczky Péter magyar és szlovák verses példabeszédeinek változatai

talanságnak látszik, hogy elhagyja a névelőt: „ember azért fárad, szénégető tőkét” (he- lyensen: a szénégető]. Ez azonban bizonyára abból fakad, hogy a ritmus miatt csak hat vagy hét szótag fér egy verssorba.

Hol tanult meg szlovákul a költő? Ezt bizonyosan nem tudjuk, de Kovács Dezső idézett tanulmányából sejteni lehet. Bizonyára Vácon született (a szlovák kutatók szerint „talán Nagyszombatban”), mert apja Vácon volt főkapitány. Apja középnemes, anyja, Dacsó Mária szintén, maga Beniczky „urak szolgájáénak mondja magát, vagyis főurakat szolgált. A Thurzóktól és vitézi szolgálataiért a királytól is jelentős vagyonra tett szert. (A példaversekben az urakra és a vagyonra vonatkozóan sok célzást tesz.) Mint katonatiszt és falusi gazdálkodó rendszeresen érintkezett a néppel, s verseiben gyakran kifejezi a szegények iránti szimpátiáját, a nagyurak szokásainak bírálatát, vagyis patriarkális nemes volt. Már gyermekkorában járt Nagyszombatban és Lócon, egy közeli szlovák falucskában, ahol évekig gazdálkodott. Itt bizonyára főként szlovák jobbágyai és belső cselédei voltak, akikkel szlovákul beszélhetett. A Magyar rithmusokat is ezen a vidéken írta, mert célzások vannak benne erre: Dudvág partián — tótok is gyakorta szokták szólani. Más verseiben a Duna partját is emlegeti (ekkor valószínűleg Pozsonyban járt).

Nagyobb problémát okoz az, hogy ezt a szlovákosított cseh Irodalmi nyelvet sehol sem beszélték, csak az Irodalomban és oklevelekben használja a szlovák katolikus értelmiség. Amint a szlovák és a cseh nyelvtörténet bizonyítja, a szlovákok irodalmi nyelve (a latinon kívül) a cseh volt, már a 15. század elejétől kezdve. Ennek azonban szlovák területen számos változata létezett. A magyarban „huszita helyesírásinak nevezett diakritikus írásmódnak Húsztól való származtatása az újabb cseh betűhív szövegközlések alapján kétségbe vonható. Az sem biztos, hogy az Ortographiát, amelyet régebben saját kezű kézírásának véltek, maga Húsz írta volna. Itt kell módosítanunk egy korábbi tanulmányunkat (A huszita magyar bibliafordítás problémái — Irodalmi Szemle, 1983/10), főként úgy, hogy az első magyar bibliafordítás fennmaradt szövegeinek nemcsak a tartalma katolikus eredetű, hanem a helyesírása is ilyen lehet. Az újabb szövegközlésekből azt látjuk, hogy már Húsz előtt Is előfordult a mellékjeles írásmód, s Húsznak legtöbb írása, egyebek közt a konstanzi zsinatról írt levele, kancelláriai helyesírással készült (I. J. Porák: Chrestomatia. Praha 1979; E. Pauliny: Dejiny spisovnej slovenčiny. Bratislava 1983; R. Krajčovič: Textová príručka k dejinám slovenského jazyka. Bratislava 1979). A közölt szövegekből az látszik, hogy a csehben következetlenül ugyan, de már Húsz előtt is használtak mellékjeleket egyes hangok megkülönböztetésére: š, i, 'd (s, zs, gy hangként j, s ezeket Húsz sem írta következetesen. A mellékjeles helyesírást a „cseh testvérek” egyháza alkalmazta következetesen, mintegy ötven évvel Húsz megégetése után. A 16. század végén ilyen helyesírással készült az első teljes cseh bibliafordítás, melynek mind helyesírását, mind nyelvét átvették a szlovák evangélikusok is, s használták egészen a 19. század közepéig.

De a szlovák katolikusok is a cseh nyelvet tartották irodalmi normának, ez tűnik ki az ún. Zsolnai könyvből (Žilinská kniha, 1451—1524), amely a magdeburgi városjog cseh fordítása is, más szövegek mellett. (Szemelvényeket közöl belőle Krajčovič és Pauliny is idézett művében.) Ettől kezdve a szlovák területen szerzett cseh nyelvemlékekben egyre több a szlovakizmus, s ezekből az is megállapítható, mely vidéken keletkeztek, mert a szlovák nyelvjárások vidékenként erősen eltérőek. Beniczky szövegeiben határozottan felismerhetők a nyugatszlovák (Nagyszombat környéki) nyelvjárási elemek. Ezeket szokatlanul nagymértékben használja, s a helyesírást is oly mértékben bonyolítja, hogy szövegei teljesen eltérnek az akkori csehországi irodalmi szövegektől. Ehhez persze hozzá kell fűznünk, hogy a szlovák katolikusok általában nem ragaszkodtak a cseh protestáns biblia 16. századi szövegéhez. A nyugatszlovák nyelvjárás egyébként is a legközelebb áll a cseh nyelvhez, ezért itt könnyebb a keveredés. De Beniczky verseinek nyelve és helyesírása a szlovák katolikusoknak ebben az időben (1655) kiadott első énekeskönyvének, a Cantus Catholicinak a nyelvétől is eltér, elsősorban bonyolultabb.

Amint említettük, a 17. századi szlovák katolikus szövegek erősen eltérnek a cseh normától (variálódnak), mert nem tekinthették irányadónak a cseh biblia nyelvét („bib- ličtina”), mint a protestánsok. Beniczkynél ez a keveredés többféle és nagyobb arányú, ■mint Rímay János és a későbbi Bél Mátyás szlovákos cseh szövegeiben. Ez talán azzal