Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - NAPLÓ - Augustín Jurák —Jana Melichárková: Klimits Lajos művei
mai módon, de végső kicsengésben »sze- rencsésen« végződött (...) A néző elégedett lehetett a lebilincselő tartalommal, a feldolgozás formájával és azzal a ténynyel, hogy a képernyőn igazi és időszerű, a ma emberéről megértéssel szóló esemény pergett.”2 A ma emberéről szól a Drága jó nagyapánk című hangjáték is, amely joggal nyerte meg a hallgatók és a szakma tetszését, s a cseh és a szlovák rádiójátékok országos versenyében 1978-ban a második díjat kapta. A protekció és a megvesztegetés kétségtelenül korunk egyik erkölcsi fekélye. Az a hamis tudat, hogy minden szolgáltatásért ellenszolgáltatás jár, s ismeretség nélkül alig intézhető el valami — gyakran a becsületes emberek gondolkodását és magatartását is megmételyezi. Darabjában Klimits megalkuvás nélkül leplezi le ezt a káros társadalmi jelenséget, stílusa érett, kiforrott, pedig egyszerű, majdhogynem hétköznapi témát választ, s azt látványos gesztusok nélkül, pátosztól mentesen bonyolítja. A szerző figyelmének középpontjában Hegedűs nagyapa áll, aki csak nem akar „normális” lenni, és visszautasítja a protekciót, holott javíthatna saját és családja lakáshelyzetén, s csupán egykori katona bajtársával, a ma fontos tisztet betöltő barátjával kellene beszélnie. A darab feszültségét az a szemléleti különbség határozza meg, ahogy Nagyapa és a menye, Olga erre a „beszélgetésre” tekintenek. Olga szerint a magas beosztású tisztségviselő részéről egy telefonhívás Laci munkahelyére, a lakáselosztással megbízott előadó számára olyan csekélység, olyan apró szívesség, amit a volt bajtársnak megtennie csaknem kötelessége. Olga (és Laci) érvelése meggyőzőnek látszik, hiszen semmi mást, csak végre egy rendes lakást szeretnének... A szerző épp az ilyen okoskodást leplezve le gondolkodtat el bennünket, hogy bizony hajlamosak vagyunk a „hétköznapi beszélgetések” társadalmi veszélyét lebecsülni, így adva mind nagyobb teret a protekciózásnak. Vagy talán nem vagyunk hajlamosak a Nagyapához hasonló embereket afféle „utolsó romantikusoknak” tekinteni? Amikor azt írjuk, hogy Klimits Lajos megalkuvás nélkül harcol a protekciózás ellen, akkor az ilyen gondolkodásmód leleplezésére gondolunk, arra, hogy a szerző azoknak az egyszerű, szerény embereknek a becsületes kiállásával rokonszenvez, akik erkölcsi tartásukkal utasítják el a hamis tudatot. „Én ettől az államtól megkaptam mindent. S így felelős Is vagyok ezért az államért...” — így hangzik Nagyapa krédója, és ez lehet napjaink hitvallása is. Klimits Lajos a Drága jó nagyapánk című darabjáról a következőket írta: „Darabomat annak az embernek szántam, aki sokban hasonlít a főhőshöz (...) Ezek a (Hegedűshöz hasonló) emberek soha nem törtetnek, nem hívják fel magukra a figyelmet, nem könyökölnek, hanem a háttérben maradnak, ott teszik, amit tenniük kell. Nem azért, hogy tapsoljanak és emlékművet állítsanak nekik, hanem azért, mert számukra ez a természetes, ez a kötelességük.” A Vad áradás balladaszerű hangvételét, a Drága jó nagyapánk egyszerű, eszköz- telen meggyőzőerejét a Végzetes út című drámában a negatív társadalmi jelenségek elkötelezett bírálata váltja fel. A karrierista František Vrábel mérnök életcélja, hogy amit csak lehet, kicsikarjon az élettől. A drámaíró ezúttal olyan kifejezési formát választott, amelyben jól érvényesül mesélőkészsége. A darab egy olyan ember erkölcsi hanyatlását ábrázolja, akinek lehetősége lett volna, hogy mind a munkájában, mind a magánéletében megállja a helyét. Az előző darabjainak hőseivel rokonszenvező szerző Vrábel mérnökkel szemben nem ismer irgalmat. Emberi gyengéi iránt engesztelhetetlenül mutatja be az erkölcsi gátlásokat nem ismerő, gondolkodásában és tetteiben egyképpen cinikus embert, aki végül is bűncselekményt követ el. Nem talál számára mentséget, mert tudja, hogy hiába a Vrá- bel-féle figurák tehetsége, szellemi képessége és munkabírása, a szocialista erkölcsöt züllesztik, ez pedig már nem csupán filozófiai és társadalmi kérdés, hanem politikai kérdés is. A szerző a negatív társadalmi jelenségek ábrázolásakor ezért alkalmaz keményebb eszközöket. A Végzetes út tévébemutatóját a kritika kedvezően fogadta. A bemutatót talán a Tvorba kritikusa jellemezte a legtalálóbban: „Klimits bebizonyította, még a marginális műfajban (bűnügyi játék) tolmácsolt téma is lehet a társadalomkritika kellemetlenül éles eszköze. Csak ritkán esik meg, hogy egy a néző szempontjából attraktív mű a képernyőn súlyos társadalmi visszásságokról valljon, ahogy az ebben az esetben történt.”3
