Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)
Erőlködve préseli ki magából: — Egy telefonkezelő lány ... Tudod, kötelességemnek éreztem, hogy ti is tudjatok róla. Biztosíthatlak, hogy ettől közöttünk semmi se változik. — Nem kell magyarázkodnod. Azért jöttél, hogy meghívj bennünket a lagziba? Valér bólint. Hallgatnak. A veranda beüvegezett falán át júniusi nap tűz a kaktuszokra. — És szereted legalább, Valér? — Ügy vélem, igen. — Nem vagy benne biztos? — Biztos vagyok, de ... — Ide figyelj! Ha netalán szánalomból veszed el? ... — Nem. Biztosan nem szánalomból. A volt feleség egy kis ideig mozdulatlanul ül a székben, aztán hirtelen feláll. — Akkor hát voltaképpen miért veszed el? Legalább rokonszenves számodra? Palička lehajtja a fejét. — Én nem akartam neked beszélni erről, Éva. De most már mindegy. Azért veszem el, mert... egyszóval, terád emlékeztet! — Feláll ő is. — Menj el, kérlek! Menj el, és soha többé ne kerülj a szemem elé! — Éva! Esküszöm neked, hogy nem tréfálok! Valóban terád emlékeztet, én nem tehetek róla! Ez a színtiszta igazság! — Ö, természetesen. Te soha semmiről nem tehetsz. Te egy ártatlan angyalka vagy hófehér lepelben... Rendben van, Valér, rendben van. És hagyd békén a kezemet, mert szájon váglak! — Köszönöm. Akkor hát megyek is... A meghívót elküldöm postán, szombaton pedig eljövök. Viszontlátásra, Éva! — Viszontlátásra, Palička... Amint megkapod, ami kell, már rohansz is a másik után ... — dünnyögte az asszony, és bement a konyhába. Valér ballagott az utcán, és szélesen mosolygott. Ma este egymáséi lesznek Vilmuškával, holnap meg... Holnap nyakába veszi a várost, hogy mindent elintézzen a nagy lakodalomra, akkora lakodalomra, milyet ez a város még soha nem látott. Tóth Elemér fordítása
