Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)
— No és? Nem kell tőlem tartania, hideg vagyok, akár a jégcsap, aztán meg ___ l áttam már én férfilábat nemegyszer. — De amikor én ... — Elfordulok, tegye az asztalra, behunyt szemmel veszem majd el. Igyekezzék hát, essünk túl rajta mielőbb! Ha Palička tizenhét éves, és még soha nem akadt volna dolga nővel, alkalmasint így szól Vilmuškához: És mi lesz, ha csakugyan benyit ide valaki, kisasszony? De Palička nem kezdő. Minden szombaton eljár a gyerekeihez látogatóba, mindaz, ami a házassággal összefügg, már rég mögötte van. Csupán a szombatok maradtak számára, a gyerekek miatt rohan el a társadalmi munkából, sérti meg a fegyelmet... így hát megadóan leveti a nadrágját, és a központ kapcsolószekrényére helyezi. Vilma elveszi, hátat fordít, az írógépasztalra fekteti és fölé hajlik. Csípője ütemes ringásának látványától Valért gyöngédség önti el. Istenem, milyen kevésre is van szüksége az embernek a boldogsághoz! Egy-egy köny- nyű kis simogatásra, kézszorításra, s ha éppen elkeseríti az élet, az iskolai füzetből hevenyészve kitépett darabka papírra: — Várunk, apa. Gyere! Valér talán még könnyekre is fakad, helyette azonban hangosan felkacag, mert eszébe jut Zakuťanský. Így írt a testvérének Csehországba, amikor be kellett vonulnia a dutyiba: „Gyere el, drága testvérem, el akarok tőled búcsúzni. Megyek a javító-nevelő intézetbe, nem tudom, mikor láthatjuk egymást.” Zakuťanský testvére hétszáz kilométert utazott levegőben, vízen és szárazon. Amikor Puhó után elromlott a vonat, Zakuťanskýwtestvére taxit rendelt, és háromszáz kilométert taxival tett meg, és amikor a taxi is meghibásodott (úgy rémlik, valahol Barkó környékén), Zakuťanský testvére kölcsönzött egy kerékpárt, teljes erejéből taposta a pedált, egy lapos üvegből borókapálinkát kortyolgatott, és kesergett szerencsétlen bátyja sorsán. Amidőn aztán Űrmező közelében a kerékpárja is felmondta a szolgálatot, Zakuťanský testvére két polgárra bízta magát, és az út hátralevő részét enyhén sietős léptekkel tette meg, mivel minduntalan lecsúszott a nadrágja. A találkozás megrendítő volt. A testvérével egymás karjába estek, és sokáig sírdogál- tak. Miután fölszáradtak a könnyeik, megállapodtak abban, hogy elmehetnének valahová „leülni”. Ámde ekkor rádöbbentek, hogy végzetes különbség van köztük, amelynek elsősorban a földrajzi fekvés az oka: Jano ugyanis borozni akart, Feró viszont azon a nézeten volt, hogy olyan helyre kellene beülniük, ahol jó sört csapolnak. Mivel Fero folyton-folyvást hajtogatta, hogy a megerőltető út után milyen rettenetesen szomjas, Jano végül is ráállt, hogy a Fosztogatóhoz címzett vendéglőben telepedjenek le, ahol olykor Pilseni Prazdrojt is mérnek. Minden azzal kezdődött, hogy Jano Zakuťanský, a leendő rab, meg akarta valamivel fejelni a sörét. — Ej, hová gondolsz, bátyó — ellenkezett Fero. — Hiszen nem azért jöttünk, hogy leigyuk magunkat, hanem hogy a hosszú távolléted előtt elbúcsúzzunk egymástól, amint az jó testvérekhez illik. Öccse néhány pillanatig még igyekezett lebeszélni szándékáról, de Jano oda ment a söntéshez, és két dupla adag borovicskával tért vissza. — Jézus Mária, bátyó, mire ez a rengeteg pálinka, mit akarsz vele? — jajdult fel az öccse. — Mit akarok vele, mit akarok vele! — ütött Jano az asztalra. — Meg akarom inni, és kész! Miután megitták, ingerültség vett rajtuk erőt. — Én úgy érzem, bátyó, hogy ennek valamiképp nem lesz jó vége — jegyezte meg František. — Valahogy furcsán csillog a szemed, én ezt már gyerekkorom óta ismerem. Ha így csillogott a szemed, mindig valami rossz fát tettél a tűzre. — Mindig, mindig! — mondta nyersen Jano. Hát aztán? A legrosszabb esetben eltöröm a karod, és kész! — Jézus Mária, bátyó, mit beszélsz, miért akarnád eltörni a karomat? Ha netián rosszul vagy a pálinkától, akkor én megyek, és hozok kávét. — Nem mégy semmiféle kávéért, pálinkát fogunk inni! — De miért csapkodod folyton az asztalt? Ez itt valami szokás, vagy mi?
