Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - LÁTÓHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (befejezés)
— Csapkodom, miért csapkodom. Csapkodom, és kész! — De kérlek, mit csinálsz? Miért rángatod örökösen a kezemet? Térj észre, bátyó, elvégre nem vagy már gyerek! Jano azonban már nem tudott magán uralkodni. Ahogy az öccse odahajolt hozzá, Jano durván megragadta a karját, s az asztal lapjához csapta. — Au! — üvöltött föl Fero. — Te marha, mit csinálsz? Emberek, segítség, hiszen ez megöl engem! A találkozás meglepő véget ért. Jano a testvérét, Františeket alaposan helybenhagyta, eltörte a bal kezét, felszakította a jobb fülét, kiverte egy fogát. Janót elszállították a kijózanítóba, Františeket meg a kórházba, ahol három hétig nyomta az ágyat. Janónak újabb tíz hónapot sóztak a nyakába, Fero pedig sietve elutazott Ašba, és útközben fűnek- fának elmesélte, hogy ilyesmit még nem élt meg . .. Valér Palička nem veszi észre, hogy ott áll előtte Vilmuška, és nyújtja neki a kitisztított nadrágot. — Mi van magával, Palička úr? Ébredjen, hiszen világos nappal van! A szomszédban kattog a kísérleti elosztó, zörögnek a vonalválasztók. Kint teherautó bőg, a mázsán szurtos kocsikísérő áll, és ordít, mintha nyúznák: — Hátrább! Hátrább! Egymás szemébe néznek. Most kellene valakinek bekopognia az ajtón, gondolja a szerelő. Ügy lenne teljes a boldogságunk. Szégyenlősen megköszöni, és olyan sebesen bújik a nadrágjába, mintha lopta volna. — Az előbb említette — szól vissza a küszöbről —, hogy már nemegyszer látott férfilábakat. Szabadna tudnom, hol? — Hát futballmérkőzésen, hol másutt — feleli Vilma, és mindketten elnevetilí magukat. És mindaz, ami kellemetlen, érdes és megfoghatatlan volt közöttük, egyszer s mindenkorra a semmibe vész . .. Akkoriban néhány férfi, többek között Bős és Heremko is, összejön egy borospincében, és egyikük így szól: — Gyúrjuk át Paličkát a saját képünkre és hasonlatosságunkra, hadd iszogasson ő is a Betyárnál, hadd kártyázzon, ücsörögjön a sporthírek fölött, lottózzon. Nem mostoha- gyerek ő. Miért éppen egyedül ő mászkáljon a körzetében ebben a farkasordító hidegben, és kapjon reumát? Próbálja meg ő is, micsoda gyönyörűség a piros alsőt felülütni a zöld ásszal! Valér is csak ember — csupán megfelelő hangot kell megütni vele szemben, és minden rendben lesz! Így beszélnek, és fölöttébb elszánt képet vágnak hozzá. Ekkor fölemelkedik Heremko, néhány szőrszálat kitép a szakállából. — Erőszakot kell alkalmaznunk, testvéreim! Önszántából Palička ilyesmit soha meg nem tesz! — Nem úgy van az, cimbora — mondja Zachariáš. — Emberek vagyunk. Annyi szabadságot kell Paličkának adnunk, amennyi csak belefér! Türelem! Pusztán türelemmel érhetjük el, hogy megtanulja, mikor dobjon ászt és mikor hetest. Ne feledjétek, hogy az emberi szervezet elpusztíthatatlan! Szájon át beletöltöd a borovicskát, ő meg a hátsó szelepén kiereszti. Dugdoshatod a szájába a cigarettát akár száz évig is, ha egyszer rókázik tőle. Csönd támad, Zakuťanský töri meg, akiről közismert, hogy idült problémái vannak az apósával. — Ne tárgyaljunk vele, így hozzuk tudomására, hogy kifogásunk van ellene! Heremko legyint. — Az egy fabatkát sem ér! . . . Hiszen már egy fél éve nem szólunk hozzá, és Palička vidámabb, mint valaha! Ez hiba volt! Mondtam én nektek, hogy ezzel nem érünk el semmit! — Hát mit kellett volna tennünk? — tárja szét Boš tehetetlenül a karját. — Talán bizony tejszínhabos eperpudinggal kellett volna etetnünk? Én meg is tömtem volna, de akkor alighanem a torkán akad a falat! Zachariáš elindul az ajtó felé. — Én ebben nem veszek részt! Itt olyasvalami készül, aminek börtönszaga van. Do-
