Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Grendel Lajos: Az unokatestvér (novella)

gyanakvás, vagy féltékenység, vagy netán komisz gondolatok? Ki tudja? Keveset szoktunk beszélni.

— Szalonnát sütöttél? — kérdezte.

— Kormos az állad.

Nem értettem, mi baja van. Ö pedig savanyúan elmosolyodott.

Ezzel mindent betetőzött, most aztán valóban megijedtem, arra gondoltam, na Bandi fiam, itt nem babra megy a játék, itt nem a te ép eszed a tét, hanem sokkal több annál. Valahogy úgy éreztem, s nem hiszem, hogy tévedek, úgy éreztem, veszély fenyegeti az életemet. Csak arra gondolhattam... Világos, nem? Hogy amikor megfogtam Szilvia kezét, állam a mozdulat lendületében hozzáért a lány homlokához.

— Rosszul érzed magad? — kérdezte a feleségem.

Belemártotta a zsebkendőjét a folyóvízbe, és ledörzsölte a kormos foltot az államról."

Barátom itt megállt egy pillanatra az elbeszélésben, fölemelte a kezét, mintha meg^ akarná érinteni azt a helyet, de talán félt, hogy kinevetem, s mozdulatából valami egészen más lett; dühös, tehetetlen legyintés, ami jobban kifejezte a méltatlankodását, mintha mondott volna is bármit. Csakugyan rossz bőrben volt.

Átböngésztük az étlapot, és megrendeltük az ebédet.

— Na és? — próbáltam meg puhatolódzni. — Megmondtad neki?

Barátom elengedte magát a székben, nagyon erősen összpontosított.

„Sokáig töprengtem, hogy beszéljek-e Elzának róla — folytatta. — Tegyük fel, hogy elmondok neki mindent. Nézd, kedvesem, mondom neki, épp az előbb járt itt a Szilvia nevű unokatestvérem, aki tulajdonképpen nem létezik, ő az Ödön bácsi lánya, azé az Ödön bácsié, aki szintén nem létezik, ez már kettő, és a hímvesszőmről beszélt, ami viszont létezik, és mindenféle zavaros dolgot összehordott arról, hogy én valaha imádtam őt, illetve magamat... Ha ezt én így elmondom Elzának, akkor vagy azt hiszi, hogy megháborodtam, vagy azt, hogy megkeféltem egy csajt, mialatt ő csak a habokkal,, vagy Neptunnal, vagy ki az ördöggel ölelkezett, s akkora cirkuszt csinál, hogy attól' koldulok. De ez még nem minden. Ha nem létezik ez a Szilvia nevű unokatestvérem, márpedig nem létezik, erre esküszöm, akkor hogyan került oda az a folt az államra, végtére tényleg nem sütöttem szalonnát, nem tartottam égő gyertyát a kezemben, és- füstös cigányasszonyokkal sem paráználkodtam. Továbbá azt a foltot nem az én képzeletem ihlette ki, hanem ő vette észre, Elza, a feleségem. Az a folt tehát tényleg ott volt. De még ez sem minden. Szilviának, ennek az állítólagos unokatestvéremnek tiszta volt a homloka, akkor meg miféle tűznek a füstje hagyott nyomot rajtam? De még valamit el kell mondanom. Amikor az a lány elment, egy pillanatig csakugyan úgy rémlett, hogy láttam már őt valahol, sőt úgy rémlett, hogy Ödön bácsira is emlékszem, s még valami férfiarc körvonalai is felderengtek egy pillanatra a szemem előtt, holott a leghatározottabban tudtam, hogy ilyen nevű nagybátyám nincsen, továbbá, hogy nem vagyok sem szenilis, sem amnéziás. Még pontosabban: hogy nem vagyok bolond. Hát ezért láttam jobbnak, ha hallgatok.

Másnap elbúcsúztunk a feleségem rokonaitól, és hazautaztunk. Szilvia nem jött velünk, elmebajosok és tenyérjósok nem környékeztek meg bennünket, a vonat nem késett, s a fináncok sem túrták fel a csomagjainkat a határon. Elza meghízott az ottani zsíros koszton, s amióta már csak banalitásokat tudunk mondani egymásnak, egyre zsörtölődőbb és mogorvább. Nem tudunk szót érteni. Legföljebb az a tudat vigasztal, hogy a mások házassága se fényesebb, sőt! ...

Most fölényesen, pöffeszkedve azt mondhatnám, hogy megpróbáltam elfelejteni, ami a folyónál történt. De ez nem igaz. Túl sok ebben a történetben a nyugtalanító, homályos pont. Azonkívül egyáltalán nem voltam meggyőződve róla, hogy állítólagos unoka- testvérem egy szép napon nem bújik-e be az ajtóhasadékon vagy kéményen újra, hiszen ha eljött egyszer, mért ne jöhetne máskor is. Tudom, hogy nevetséges, amiről beszélek, de egyáltalán nem tréfadolog. Ha valóban csak meghibbantam volna, sima ügy lenne az egész. Féltem, ez az igazság. És azt hiszem, akkor sem járok messze az igazságtól, amikor azt állítom, hogy veszélyben forgott az életem. Pedig közben ősz lett, aztán tél, jött a karácsony, elmúlt az újév, és én majd megőrültem, hogy senkivel sem oszthatom meg a titkomat, és senki sem segíthet rajtam. Végül nem bírtam tovább. Lesz, ami lesz, gondoltam, és néhány barátomnak töviről hegyire elmeséltem mindent. Volt, aki a tér-