Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Grendel Lajos: Az unokatestvér (novella)

dát csapkodta, úgy röhögött; volt, aki csak a fejét csóválta, majd közös erővel kisütöttük, hogy a történteket csak egyféleképpen lehet magyarázni. Az egész bolondériát a feleségem tervelte ki és ő rendezte meg, talán hogy megtréfáljon, és azóta is nagyokat nevet magában rajtam. Talán valamit így akart a tudomásomra hozni, mondták. Mit?, kérdeztem én. Azt persze már nem tudták ők sem. Na és a folt?, kérdeztem tovább. Azt okoskodtak ki, hogy a folt talán már előbb odakerült. Rendben van, gondoltam, előbb, de hogyan? Persze tanácsosabb volt elhinni, hogy így van.

Pedig a bajok egészen másutt vannak.

A nagy baj ott kezdődik, hogy a szerelvény, amelyre húszéves koromban felszálltam, nem a beígért irányban halad. Valaki, bizonyára éjszaka, amikor aludtam, amikor minden rendes ember alszik, s elfelejti néhány órára, hogy nem festett vér folyik az utcakövekre, s a Hold csak néma tanú, valaki suttyomban átállította a váltókat, s az ablakon beúszó táj nem ugyanaz a táj már. Pedig továbbra is megszabott rendje van a borotválkozásnak, vagy a vécélánc meghúzásának, s a születésnapok mint távíróoszlopok a vonatablakból nézve, kergetik egymást. Matematikatanár vagyok, ha valaki, hát én megtanultam az egyszeregyet, s úgy tanultam meg az évek során lemondani, ahogy az egyenlet egyszerűsödik törtszámokból és hatványokból csupasz és tömör igazsággá: x = 1-gyel. Különös szokások és rögeszmék kerítettek a hatalmukba, csupa értelmetlen kinövés az életemen. Reggel későn ébredek, szeretnék délig aludni, mindig az utolsó pillanatban kapaszkodom fel az autóbuszra. A fiatalabb kollégákra féltékeny vagyok. A tehetségeseket gyűlölöm, mert az isteni szikrából olyan tűz keletkezhet, amelyben én is megéghetek. A tehetségtelenektől félek, mert mindenhová ők tapossák ki a legrövidebb utat, s parancsolni, azt megtanultak már. Biológia szakos kolléganőm, Zsóka, nem is burkoltan, többször az értésemre adta, hogy szívesen lefeküdne velem. Egyszer bezárkóztunk a biológia-szertárba, ő harisnyára vetkőzött, s vágyát úgy gerjesztette, hogy gátlástalanul kiöntötte magából a magyar nyelv szinte teljes obszcén szókészletét, amitől nekem felfordult a gyomrom. Azóta azt hiszi, hogy impotens vagyok. Talán el sem hiszed, pedig így van: még sohasem csaltam meg a feleségemet. Képzeletben azonban mindennap és mindenkivel megteszem, amit Zsókával is meg kellett volna tennem. S képzeletben Elza is ezt teszi, tudom jól, csak a szemébe kell nézni, amikor azt hiszi, hogy egyedül van, vagy a tükör előtt ül, vagy kimerültségről panaszkodik. Kitaláljuk mi ilyenkor egymás gondolatait, nehogy azt hidd, hogy nem, s nem is tudom, mi tart vissza a végső lépéstől.

Szilvia azonban sokáig nem jelentkezett újra, még csak nem is álmodtam vele. Pedig még fél év után is majdnem olyan gyakran gondoltam rá, mint a találkozásunkra következő napokban és hetekben.

Március végéig semmi nem történt. Aztán váratlanul megjelent végre az álmomban.

Egy napfényben fürdő szoba perzsaszőnyegén szerelmeskedtünk, ő volt felül, de az arcát megint csak nem láttam, eltakarta az előrehulló haja. Kora délután lehetett, mert erős fényben ragyogott körülöttünk minden: a bútorok, az ajtó krémsárga lapja, a tükrök. A vakító, teli napfényben akár valami kis felhő lebegett a csipkefüggöny az ablak előtt. Én tulajdonképpen egy jámbor, együgyű, suttyó falusi gyerek vagyok, nem tudom leírni neked a szoba berendezését, mert nem ismerem a polgári szalonokat. Stílbútorokkal volt berendezve a szoba, de meg nem mondom, hogy mifélékkel. Nem is olyan érdekes. Ahogy ott a perzsaszőnyegen szerelmeskedtünk, amúgy is Szilvia csípőjének a mozgására figyeltem csak. Hogy is mondjam? Nagyon szépen csinálta, nem úgy, mint az a néhány megvadult nőstény, akivel legénykoromban viszonyom volt. Mondjuk, mintha ebből írta volna a diplomamunkáját. Szóval értette a dolgát. Almomban egyébként sokkal fiatalabb voltam, és nem voltam még nős. Miközben ölelkeztünk, többször is gondoltam rá, milyen jó, hogy még előttem az egész élet, s hogy hamarosan megtartjuk az esküvőt. Aztán felébredtem.

Leírhatatlan, mekkora bosszúságot éreztem. Elza elment már, a gyerekek Komáromban az anyósomnál töltötték a tavaszi szünetüket, teljesen egyedül voltam a lakásban. Az Iskolába csak délután kettőre kellett bemennem.

Délelőtt előbb lemezeket hallgattam. Később a ruhásszekrény aljáról előkotortam a Képes Sport régi évfolyamainak bekötött példányait. Fiatalabb koromban megszállott Fradi-rajongó voltam, zöld ingekben és zöld nadrágban jártam, amíg be nem hívtak ^katonának, jobban mondva, amíg le nem szereltem. Esküvőnkön a lakodalmas nép és