Irodalmi Szemle, 1985
1985/3 - Grendel Lajos: Deriváció (novella)
Grendel Lajos tippeli Cl UIUÍ.U L L -------------------v éréhez, és elvitte a gyerekeket .is. Munkahelyemről, a könyvkiadóból, elég későn értem haza aznap. Aktatáskámat felakasztottam a ruhafogasra, és elindultam bevásárolni, mert szeretek főzni. A környéken, ahová bevásárolni járok,, szinte elvesznek a házak a sokféle díszfa, sövény kerítés és bokor között, s a késő' délutáni ódákban alig van gyalogforgalom. Errefelé nincsenek fényes szupermarketek, ez a városrész távolról sem olyan előkelő mint amilyennek az ide tévedő idegen a rengeteg dísznövény, a rendezett fasorok és a szép kertek láttán vélhetné. Az üzletek rossz szagú, sötét odúk, választékuk szerény, ámbár néha fellelhető polcaikon olyan áru is, ami a városközpontban hetek óta hiánycikk már. Alighogy kitettem a lábamat otthonról, észrevettem, hogy egy férfi követ. Elcsodálkoztam kissé, hogy lám, felkerültem a megfigyelt személyek listájára, pedig kerülöm a nyilvánosságot, csak a családomnak és a hivatásomnak élek. Régóta nem járok társaságba, nem írok már cikkekeket lapoknak, s ha olykor megjelenik egy könyvem, az sem kelt feltűnést. Bárhogyan törtem a fejemet, nem emlékeztem egyetlen vétkes cselekedetre, de még csak kihágásra sem, ami gyanúba keverhetett volna a hatóságoknál. Szeplőtlen volt a múltam, sötét terveket klsebb-nagyobb főnökeim megbuktatására sosem szőttem. Valaki azt mondta egyszer, hogy engem bizonyára szűznemzéssel csinált az anyám, azért vagyok olyan jámbor és ártalmatlan. Nem volt igaza. Se jámbor, se ártalmatlan nem vagyok, csak éppen nem szeretek fejjel menni a falnak. Most is hamar elfogyott a türelmem. A férfi, aki egész délután a sarkamban volt, kezdett egyre inkább az idegeimre menni. Játsszunk nyílt kártyákkal! Amikor kijöttem a pékségből, elhatároztam, hogy odamegyek hozzá, és megszólítom. A férfi tisztes távolságban várakozott, alakját szinte felszippantotta az alkonyattal le- ereszkedő köd, de ő volt az, semmi kétség, megismertem a hosszú télikabátjáról és a széles karimájú, régimódi kalapjáról. Siettem. Közben meghánytam-vetettem, mit fogok mondani neki, és egy kissé izgultam. Amikor azonban a közelébe értem, ő is elindult, de nem felém, hanem az ellenkező irányba. Most még jobban siettem. Ő azonban nálam is jobban sietett, inkább növekedett, mint csökkent a kettőnk közötti távolság. Elkezdtem futni. Ö is. Nem tudtam mire vélni ezt a fordulatot. Eddig ő volt az üldöző, most viszont én lettem az övé. Két tömött szatyrot cipeltem, ezek akadályoztak a futásban, s bár ő volt az idősebb, hamarabb sikerült egérutat nyernie, mígnem az egyik útkereszteződésnél végleg eltűnt a szemem elől. Otthonról azonnal felhívtam a feleségemet, és két téves kapcsolás után, harmadszorra sikerült vonalvégre kapnom. — Máris hiányzunk neked? — csodálkozott. Elmondtam az esetemet a férfival. — Talán valami új novellát kezdtél el írni? — kérdezte. így hát akaratlanul ő adta az ötletet ahhoz, hogy megírjam ezt a történetet, amelyről,, félek, nehéz lesz eldönteni majd, fikció-e, vagy valóban megesett velem. Nem, nem beszélek össze-vissza. Természetesen el tudom választani a napi élményeimet az utólag rájuk rakódott kiegészítésektől. De az már egyáltalán nem biztos, hogy az élmény maga azonos lehet-e a szöveggel, amivé a leírás után lett. Nos, nyilvánvalóan nem. Az önfeledt, de lényegretörő hazudozás közelebb vihet az igazsághoz, mint a szimpla naturalizmus. Alighogy leütöttem írógépemen az első betűket, máris felmerültek a jól ismert nehézségek. Amíg a fényekhez ragaszkodtam, látszólag rendben ment minden, csak az zavart, hogy a férfi, akiről a novella szólt volna, végeredményben akárki lehetett. így a történetnek jóformán még a kezdetén sem tartottam. Kikapcsoltam a rádiót, hogy csend
