Irodalmi Szemle, 1985

1985/3 - Grendel Lajos: Deriváció (novella)

Kidugtam a fejemet az előszobaajtón, és tulajdonképpen nem is lepődtem meg nagyon. Mert hát az én emberem állt ott a folyosón, kofferral a kezében, mintha szállást keresne.

— ígérem, nem fogok sokáig alkalmatlankodni — mondta, már bent a szobában.

Előbb természetesen bemutatkozott, de nem jegyeztem meg a nevét, arra emlékszem

csupán, hogy valami tucatneve volt: Kovács vagy Povács, vagy Lovász. Megkérdezte tőlem, hogy könyvkiadóban dolgozom-e, hogy ezt meg ezt a novellát én írtam-e.

— Igen — bólintottam. — Na és maga? Maga mivel foglalkozik?

Először óvatos választ adott.

— Hosszú ideig a vasútnál dolgoztam — mondta.

— És most?

— Újabban ... Hát nem is tudom ... Leszázalékoltak ... Mostanában a végtelennel foglalkozom.

Emberismeretem nem csalhatatlan, de az őrülteket, pszichopatákat, mániásokat, sza- tírokat aránylag könnyen felismerem, talán mert bizonyos fokig vonzódom hozzájuk, legalábbis érdekelnek.

— A végtelennel? — kérdeztem bizalmatlanul.

Komoly maradt az arca, amikor kis gondolkodás után így felelt:

— Ö, nem kell egészen szó szerint venni.

Beszélgetésünk ezután rövid volt és tárgyszerű. Emberem sejthette, hogy szeretnék mielőbb megszabadulni tőle, nyilván voltak már kellemetlen tapasztalatai másokkal, mivel elárulta, nem én vagyok az első, akit ügyével megkeresett.

Mint íróval és kiadói lektorral szeretne beszélni velem, kezdte. Semmi mást nem kíván tőlem, mint hogy olvasnám el a kéziratát, s utána mondanék pár szót róla. Ezt a figurát ismerem már. Kiadói napokon a grafomániások sáskahada lepett el bennünket néha, s ha a szerkesztőségben nem boldogultak a kéziratukkal, lakásán környékezték meg a lektort. Volt, aki fenyegetőzött és felsőbb instanciáknál kilincselt (nem is eredménytelenül), volt aki sírt, jajveszékelt és a méregpohárról beszélt, amit hamarosan ki fog üríteni, volt aki a hiúságánál próbálta megfogni a lektort, s volt aki „figyelmességet” is hozott magával. Az én emberem nem fenyegetőzött, nem siránkozott, nem hízel- gett és lefizetni sem próbált. Kézirata, illetve annak egy töredéke, megjárta már egyszer a kiadót, mondta. Az illetékes lektor, aki elolvasta, nem biztatta őt. Ö azonban akkor úgy gondolta, ráér a dolog. S ha én most kirúgom őt, akkor ő nem fog neheztelni rám, akkor ő megint azt fogja gondolni, ráér a dolog. Döntsem el szabadon, belenézek-e a kéziratába, vagy a hivatalos munkaidőn kívül nem foglalkozom ilyesmivel.

— Rendben van — mondtam. — Hol az a kézirat?

Visszamentünk az előszobába, mert ott hagyta a bőröndjét.

— Ismétlem, nem akarok tolakodó lenni — mondta ugyanazon a monoton, humortalan, fakó hangon, ahogy egész idő alatt beszélt velem. — Tulajdonképpen rettenetesen bátortalan ember vagyok, délután is szinte elmenekültem ön elől... Emelje meg — mutatott a kofferra.

Rosszat sejtettem, és a sejtésem a következő pillanatban beigazolódott. Emberem felpattintotta a bőrönd zárját. Á koffer nem ruhaneművel, hanem kéziratlapokkal volt tele.

— Természetesen taxival jöttem ide a szállodából. Öreg is vagyok, beteg is vagyok, fogytán az erőm.

Elszörnyedésemet látva, először jelent meg valami tétova, lenéző mosoly az arcán. Amikor a koffert kinyitotta, mozdulata lendületének szele néhány kéziratlapot szétszórt az előszobaszőnyegen. Lehajoltam, hogy összeszedjem a lapokat, s akaratlanul is beleolvastam a sorokba. Feltűnt, hogy az oldalak nincsenek megszámozva. Amikor ennek az értelme felől tudakozódtam, mint aki nagyon biztos a dolgában, csak annyit mondott:

— A kézirat szempontjából nincs jelentősége.

— Na de hol kezdődik? Melyik az első oldal?

— Akármelyik — mondta közömbösen.

— Szóval ez valami avantgarde írásmű . . .

Végre, először az este, elnevette magát.