Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Grendel Lajos: Az unokatestvér (novella)

Erre már tényleg felálltam, és megfogtam a kezét, hogy meggyőződjek róla, nem képzelődöm-e. Éppen egy fejjel voltam magasabb nála, s amikor elkaptam a kézét, állam véletlenül súrolta a homlokát.

— De hát nekem nincs unokatestvérem... — makogtam. — Illetve van egy . 1 . De az férfi, elmúlt negyvenéves, és Kanadában él. Soha nem láttam, csak fényképen.

" Ä lány kivette a kezét a tenyeremből, és hátrább lépett, mintha megbántottam volna.

Ugye, megmondtam, hogy el fogsz felejteni? Emlékezz rá!

’Elfelejteni?

— Pedig te mondtad, nem én, hogy te csak velem lehetsz boldog, mert én vagyok a legközelebbi nőrokonod, én hasonlítok hozzád a legjobban. Ha lenne nővéred, akkor őt szeretnéd, mert a testvérek közötti szerelem a legtökéletesebb szerelem, de mivel néked csak két fiútestvéred van, engem tudhatsz csak szeretni. Mert hogy a szerelem nem más, mint a legteljesebb önimádat. Te mondtad azt, hogy amikor a hímvessződ beíém hatol, akkor az olyan, mintha saját magaddal szeretkeznél, s ezt az érzést más nő nem nyújthatja neked.

— Ezt mondtam?

A lány, vagyis Szilvia, vagy hát nem is tudom, hogyan nevezzem, mert ha a nevét említem, máris olyan kiábrándítóan nevetséges az egész, szóval a lány ekkor egészen lehalkította a hangját.

— Hát tényleg nem emlékszel? Tizenhat év olyan nagy idő? Nem emlékszel Ödön bácsira sem, a nagybátyádra? Én az ő lánya vagyok.

— Ödön bácsi? ...

— Na jó — mondta. — Nem történt semmi, ami jóvátehetetlen lenne. Örülök, hogy megnősültél, és hogy boldog vagy. A feleségedet is láttam. Már három napja leske- lődöm utánad, de nem mertelek megszólítani a feleséged jelenlétében. Biztosan félreértette volna.

Hülye fejemmel hagytam persze elmenni a lányt, mert úgy felkavart, amit hallottam tőle, hogy még percekig kábult voltam. Csak álltam, mint egy nagy rakás szerencsétlenség, azon a helyen, ahol az előbb megfogtam a kezét, álltam, mint akit éppen most húzott ki a cilinderéből egy bűvész, és azt éreztem, hogy nincs se saját akaratom, se egyetlen saját gondolatom, hanem az egész további sorsom ennek a bűvésznek a kezébe van letéve. Arra gondoltam, hogy a szélütés pillanata lehet ilyen. Minden valóságos körülöttem, és mégsem az, hanem valami szűrő van köztem és a világ között.

Amikor végre összeszedtem magam, cigarettát kotortam elő a feleségem kézitáskájából, és rágyújtottam, pedig már három éve leszoktam a dohányzásról. Kisvártatva odajött hozzám egy férfi, és tüzet kért. Elnézésemet kéri, mondta, de éppen elfogyott .a gyufája, amazok pedig, mutatott a távolabb napozó házaspárra, nem cigarettáznak.

Rögtön megkérdeztem tőle:

— Mondja csak, látta azt a lányt, aki az előbb idejött hozzám?

— Nem láttam senkit. Amott a horgászbotom — mutatott egy bokor irányába. — Nemigen szoktam nézelődni.

Aztán a horgász elment, de akkor, szerencsére, jött már a feleségem, Elza, és amikor megpillantottam őt a fák között, fellélegeztem, mint a vádlott, akit a bíróság nem talált bűnösnek, pedig ő is, a bíró is tudja, hogy az, csak a bizonyíték kevés hozzá, hogy lecsukják. Vagyis megkönnyebbültem, de azért nem múlt el bennem a feszültség egészen. Mégis nagyon régen volt, amikor úgy tudtam még örülni Elzának, mint most újra. De ebben a már-már boldogságban, amit éreztem, lángoló érzelmeknek természetesen nyoma sem volt. Elza a feleségem, mindennap látom őt, vele szoktam este az ágyba feküdni, ő a gyerekeim anyja. Nem sokkal ez után a felkavaró és érthetetlen találkozásom után az állítólagos unokatestvéremmel, azokat a banalitásokat hozta visz- sza életem felforgatott rendjébe, amelyeket megszokásnak nevezünk. Azokat a banalitásokat, amelyek máskor olyannyira terhesek, s egy-egy perpatvar végén fel szoktam lázadni ellenük, most azonban úgy éreztem, az ép eszemet mentik meg. Magyarán: örültem, hogy újra itt van velem, bár igyekeztem nem mutatni az örömömet.

Elza ledobta a fürdősapkáját, felmarkolta a ruháit, és elvonult a fák közé. Pár perc múlva felöltözve jött vissza. Furcsán nézett rám, ezt a nézését jól ismertem már, s hiába a feleségem több, mint tíz éve, ma sem tudom kitalálni, mi járhat a fejében ilyenkor,