Irodalmi Szemle, 1985

1985/1 - Grendel Lajos: Az unokatestvér (novella)

Minden történet önmagából érthető meg elsősorban, és nem a körülményekből, amelyek létrehívták. Ennyi magyarázattal tartozom talán, de fikarcnyival sem többel. Mert az alább következő történetből sem a valóság hiányzik, hanem a habarcs, vagyis az idő, ami összetarthatná az elemeit.

Barátom, akitől ezt a történetet hallottam, rövid ideig évfolyamtársam volt az egyetemen, s most egy vidéki városka gimnáziumában tanít. Több mint tíz éve nem találkoztunk, először meg sem ismertem, amikor megszólított az utcán. Egyhetes tanfolyamra küldte a munkaadója, s éppen ebédelni indult, amikor meglátott engem az Egyetemi Könyvtárból kijönni. Némi tanakodás után a Lakatos utcai borozóban kötöttünk ki. Barátom eléggé megviseltnek vagy inkább riadtnak látszott, szóvá is tettem. Ekkor mondta el a történetét, s amikor a beleegyezését kértem, hogy megírhassam, azzal a feltétellel járult hozzá, ha elhallgatom a nevét.

,,Tavaly egy dél-magyarországi városkában nyaraltunk a feleségem rokonainál — fogott bele a történetébe, és lehalkította a hangját. — A városka a Nagy Magyar Alföld középén fekszik, s néhány középületétől meg a szép templomaitól eltekintve, falusias jellegű, mint a legtöbb városka arrafelé. Feleségem rokonai egyszerű, józan emberek, szeretnek sokat enni, és szórják a pénzt, mert van mit. Nem messze a városkától szelíd, szennyezetlen folyócska kanyarog napnyugati irányban a Tisza felé, és mi minden délután megfürödtünk a vizében, hogy legyűrjük a kiadós ebéd utáni fáradékonyságot és álmosságot. Ahogy medre és partja, úgy neve is van a folyónak, kék csíkját szakértő térképészek keze minden atlaszba berajzolta. Nevének azonban a történet szempontjából elhanyagolható a jelentősége, mert amelyik történetből hiányzik az idő, ott a pontos helyrajz sem fontos. De mivel az adót a láttatásnak minden elbeszélésben meg kell fizetni — s itt kissé gúnyosan nézett rám —, annyit elmondok legalább, hogy a folyó innenső partját, ahol sekélyebb a meder s szárazabb évszakokban messzire kiteríti kavicsát a víz, tisztásokkal megszakított nyárfaberek sávja kíséri a legközelebbi falu határáig, míg a folyó másik partja csupasz, meredek fala derékszögben szeli a víz színét, s partifecskék vájtak odúkat belé. A másik oldal meredek partja optikai csalódást okoz, mert előterében a folyó kevésbé látszik szélesnek, mint amilyen a valóságban. Az ilyen optikai csalódásnak pedig kiszámíthatatlan következményei lehetnek. Ezért gondolom, hogy talán nem is olyan véletlen, ami történt velem, s hogy éppen itt történt, és nem máshol.

Délután négy óra volt, egyedül napoztam a kis tisztáson, feleségem leúszott a falu határában álló malomhoz, ami legalább egy kilométerre volt. Hanyatt feküdtem a pokrócon, arcomat zsebkendővel védtem a naptól, lábamat pedig, mert lelógott a pokrócról, és a fű csiklandozta a talpamat, térdben kissé felhúztam. Nem aludtam, ez biztos. Erre akár megesküdnék, de fölösleges, mert vannak más bizonyítékok is. Az járt a fejemben, hogy letelt a szabadságom, holnap hazautazunk, s hogy milyen sóhajtásnyi idő a két hét, ha jól érezzük magunkat valahol.

S ekkor megszólítottak.

— Bandi! «

A nevemen szóltak hozzám, persze hogy rögtön levettem a zsebkendőt az arcomról. Ismeretlen fürdőruhás lány állt fölöttem. Az arcára nem emlékszem, annál inkább a két piros szalagra a vörösesszőke hajában, a vörösre lakkozott körmökre a lábán, meg hogy a folyóvíz friss, nyers szaga áradt felém a bőréből.

— Nem ismersz meg? Szilvia vagyok.

Talán a két piros masli tette, nem tudom, mindenesetre nagyon fiatalnak látszott, jóval fiatalabbnak nálam, holott majdhogynem egyidőseknek kellett volna lennünk. Önkéntelenül a kezére pilantottam, van-e az ujján jegygyűrű. Nem volt.

— Szilvia vagyok — ismételte. — Az unokatestvéred.

AZ UNOKATESTVÉR

o

Grendel Lajos