Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Találkozás Suksinnal

Jórészt az előbbi szinten maradnak a férfiak meggyőzési jelenetei is, amelyeknek nincs gradációjuk, kellő hangulatuk; beállításban, hangvételben nagyon hasonlítanak egymáshoz. A színpadi szituáció plasztikusabb ábrázolásához hiányoznak az életrevaló, egymásba kapcsolódó, az ötleteket fokozni és lezárni tudó rendezői és színészi elgondolások, nem is beszélve a jelenetekben megbúvó szatirikus élet érzékeltetéséről. Ezek a szatirikus felhangok, szöveg- és történetmögötti részek szinte teljes egészében elsikkadnak vagy hang- súlytalanságuk miatt nem rezonálnak a nézőben. Emiatt nincs mélysége és különösebb tétje a játéknak. A történet az eredetinél vidámabbra hangolódott, hiszen alapjában véve sima történetet látunk egy jó- pofáskodó üzletelő társaság ügyeskedéseiről és lebukásáról. Ezek a figurák itt és most nem olyan veszedelmesek, nem nagyon mutatják be a szélhámosok cselekedeteinek működési mechanizmusát. Marad hát a vígjáték, amely ugyan nem különösen szellemes vagy sodró, elemi erejű, de a suksini szöveg verbális szinten leköti és olykor a rendezés és a színészi játék jóvoltából is szórakoztatja a nézőt, képes ébren tartani a figyelmét, s bizonyos szinten szórakoztatni őt.

Különösen a második részben, amely az elsőhöz képest mozgalmasabb, a szimultán játék is jobban érvényesül, néha érezhető a rendező szándéka a már említett kétré- tegűség megragadására, a sötétebb tónusok felmutatására. Ezt szolgálja néhány jelenet beállítása is, amikor a színészek dialógusaik egy részét a közönség felé mondják, vagyis a nézőn keresztül kommunikálnak egymással. Ez a megoldás egy szatirikus színezetű előadásban más találó rendezői ötlettel párosulva helyénvaló lehetett volna, itt viszont a választott vígjátéki hangvételben zavaróan hatott, visszafogta a játék ritmusát. Problematikusnak tartom a zárójelenetet is, amely még ebben a közegben is direkt, a darab szellemétől idegen. A történet, s ebből adódóan a befejezés is ennél jóval árnyaltabb, nem ilyen egyértelműen lezárt, a figurák természetrajzából adódóan nem is nagyon lehet ilyen. Mivel a játék során a szatirikus és bizonyos gondolati síkok nem nagyon sej- lenek föl, természetesen nem várható el a választott hangvételtől eltérő, valamiféle gondolatiságot hordozó zárójelenet, viszont moralizálástól mentes, frappáns befejezés annál inkább.

Érzésem szerint ezúttal a színészek sem voltak igazi segítőtársai a szerzőnek és a rendezőnek, játékukkal nem tettek meg mindent azért, hogy az író gondolatai, jelenetei a maguk teljességében, hangsúlyaival életre keltenek a színpadon. A szereplők gyakran a rutinos megoldásokra, szokványosnak mondható gesztusokra és más színészi eszközökre támaszkodva többnyire a már nagyon is kitaposott úton maradtak. Nem láttam olyan színészi megoldást, amely többletet, újat adott volna a szöveghez. Suksin elképzeléseihez, vagy legalább az általa megírt, jelzett támpontokra építve megpróbált volna teljes és bizonyos vonatkozásokban más-más karaktert formálni. Ezek helyett néhány jobb megoldástól eltekintve rutinmunka tanúi voltunk, eléggé szokványos színészi megoldásokkal. így az érdekközösségbe verődött zsiványtársaság között jórészt csak a szöveg szintjén vannak mellé- és alárendelő kapcsolatok, a halványabb szerepformálások miatt összetűzéseik évelődéssé szelídülnek, pedig ezek veszekedések, egymásra mutogatásuk önző lényükből és gyávaságukból ered, s jól jellemzi a köztük uralkodó farkastörvényeket.

A színmű kulcsfigurája kétségtelenül Vera Szergejevna, a feleség, aki a játék során több változáson megy keresztül, más-más kedély- és talán lelkiállapotban található. Kezdetben a férfiak hangoskodása miatt duzzogó, dühös, majd miután megtalálja Szonya levelét, egyszeriben minden sértettsége feltör belőle, s asszo- nyi felháborodásában, féltékenységében úgy érzi, a törvény, a meglevő társadalmi normák nevében igazságot kell szolgáltatnia, véget kell vetnie a bűnbanda üzel- meinek. El is hiszi saját bűntelenségét, habár a meggyőzési jelenetek alatt olykor meg-meginog, de azért mindig felülkerekedik e kételyei fölött, és továbbra is ártatlannak érzi magát, s ezért nem győzik meg őt a férfiak példálózásai, ravaszkodásai, valós és valótlan érvei. Később azonban — talán, mert hisz Fekete és Szonya magyarázatának, vagy nem akar lemondani a görbe utakon megszerzett jólétről, az sem elképzelhetetlen, hogy megsajnálja a férjét — meghasonul önmagával, lemond eredeti szándékáról, vállalja a további közösködést ezzel a társasággal. Németh Ica játékában a bemutatón még nem éreztem ezeket a változásokat, átalakulásokat. Ekkor még alakításában meglehetősen passzív, visszahúzódó, majdnem