Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Találkozás Suksinnal

egykedvű asszonyt látunk, aki nem volt egészen vígjátéki jellem, de nem tárul elénk az asszony karaktere, árnyaltabb arcéle sem. A további előadásokban már ennél valamivel árnyaltabb, plasztikusabb megformálást láthattunk tőle. Eléggé egysíkú volt Arisztarh is Ropog József megformálásában, pedig itt is van mit eljátszani. A férfi az asszonnyal szemben erőszakos és gyáva, ha kell, ravaszkodó tud lenni, a cimborái között magabiztos, óvatos, bizonyos félelem és nagy adag önzés, nyerési vágy munkálkodik benne, ez határozza meg másokhoz — s a feleségéhez is — fűződő kapcsolatát. Ennek az emberi, érzelmi elsekélyesedésnek a fölmutatásával maradt adósunk Ropog József, mert ezek a jelzések jórészt csak verbálisán vannak jelen, a színészi játékban, értelmezésben kevésbé. Ez az Arisztarh itt ugyan kissé cinikus, ám egészben véve eléggé jellegtelen figura, s részben emiatt is a házaspár jelenetei eléggé halványak, nincsenek kijátszva sem a komikus, sem a szatirikus elemek.

Fazekas Imre (Pocakos) szerepformálásával alkalmazkodott a választott vígjátéki hangvételhez, talán túlságosan hitt a látszólag kedélyes, mézes-mázos jópofásko- dó szövegnek. Sem dikcióban, sem más színészi eszközökkel nem hangsúlyozta kellően az igazi énjére valló mondatokat. Például, amikor Verával beszél. Igaz, Itt a rendező is passzív ülésre kárhoztatja. De a klbékülési jelenetnél , amikor Arisztarh bocsánatot kér, nem kap kellő funkciót az a mondat, amely arra vall, hogy neki esze ágában sincs más életet kezdenie. Túlságosan kedélyes az Egyszerű emberrel való vitája, pedig közöttük más-más előjelű gyűlölet is munkál, s a társaság többi tagjai és Pocakos között is akad lefojtott indulat, harag, amelyekre építeni lehetett volna a közös jelenetekben.

Bugár Gáspár vidáman, gondtalanul id- dogáló, kedélyeskedő, itt-ott hangoskodó figurára veszi az Egyszerű embert, pedig neki is vannak más, lényeges, árnyaltabb jellemet sejtető mondatai. Jelzi például, hogy főleg Pocakost veti meg, a többieket kissé sajnálja, egyszer-egyszer viszont elkülöníti magát talajvesztett társaitól is. Verával bizonyos fokig kölcsönösen rokonszenveznek egymással, innen kettőjük jelenetének közvetlenebb, őszinte hangvétele is. Ezekre a kulcsmondatokra támaszkodva lehetett volna a látottnál árnyaltabb, a

helyzetet nagy ritkán őszintén fölmérő Egyszerű embert megformálni.

Szürke az előzőkhöz képest szürkébben megírt szerep, kevés alapot ad a színészi alkotómunkához. Boráros Imre ezt tudatosítva hangszínben, eszközeiben egy lehetséges karaktert tár elénk. Azt a típust, aki mindenhol ott van, mindenből iparkodik kivenni a maga részét, de azért óvatos duhajként kissé a háttérben marad, mert ki tudja, ml történhet. Ez a kissé félszeg, csetlő-botló komikus figura érdekes színfoltja a játéknak. Mást, a jó értelemben vett rutinnál többet ez a szerep nem követelt Boráros Imrétől.

Turner Zsigmondnak két lényeges fogódzója van a játékhoz. Egyrészt az, hogy nem annyira energikus, mint a többiek, vallomása szerint a nőknél például jobban szereti a konyakot, s az eredeti szövegben van utalás arra is, hogy ő a bunyós, aki nem akar ütni. Ezeknek a jellemző mondatoknak megfelelően igyekezett alakítani s ez a második részben, amelyben játéka színesebb, sikerült neki.

Dráfi Mátyást (Fekete) valószínűleg a rendező vagy más közreműködő külső effektussal beszédhibás figuraként tette harsányabbá. Dráfit dicséri, hogy mértéktartó maradt és mindvégig ugyanazt a figurát hozta. Átgondolt, jól felépített színészi munkával rajzolja meg e figura karakterét, egyéniségét. Nemcsak azért kapja ez a figura az egyik legnagyobb tapsot, mert a közönség kedveli ezt a típust, amelyet nem is olyan könnyű nem kabarészinten életre kelteni. Dráfi Mátyásnak ez sikerült, láthatóan jól érzi magát szerepében.

Mák Ildikó Szonyája a bemutatón még nagyon merev volt, talán azért Is, mert a színésznő e szerep szokásos pózait, gesztusait, manírjalt iparkodtt eljátszani, s ez nem ment. A további előadásokon játéka már oldottabbnak tetszett, mert szerepformálásában már saját színészi habitusából indult ki.

Kopócs Tibor díszletei a darabhoz üllőén egy „menő", kispolgári életeszmények szerint berendezett lakást tárnak elénk. A forgószínpadi megoldás lehetőséget nyújt a szimultán színpadi játékhoz, több rendezői ötlet megvalósításához, viszont méreteiben szűk, eléggé összezsúfolódnak a színészek, akik — nem tudni, miért —• az első és a záró képet kivéve nem játsz- szák be a színpadi teret. A jelmezek tulajdonképpen kifejezőek voltak, s iparkod-