Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - FIGYELŐ - Szilvássy József: Találkozás Suksinnal

ennyit olvas ki a történetből. Geszti Pál rámutat arra, hogy Suksin azért bohózatírás közben is író: figurái még a látszólag közhelyes szituációban is néha akár egyetlen mozdulattal, mondattal karaktert kapnak. Más szóval: Suksin ezért ebben a történetben — amely hasonlít ugyan a Vörös kányaja alaphelyzetére, de nem éri el annak mélységeit — sem marad mindig a felszínen. Humora, története legalábbis kétrétegű. Az egyik vonulathoz tartozik maga a cselekmény, az ebből adódó helyzetkomikumokkal, mulatságos színpadi szituációkkal együtt, de ezek hátterében ott lappang a gyilkosán mulattató, a fonák társadalmi jelenségeket szatirikus pellengérre állító nemesebb humor, melynek révén ez a mű a „klasszikus orosz irodalom gogoli szatíravonulatához tartozik” (Száraz György). Tárjuk föl legalább nagy vonalakban a darabnak ezt a rétegét is. Ilyen szatirikus éle van mindjárt az elején a férfiak részeg mámorban szervezett utazásának, repülési játékainak, amely a csehovi elvágyódás, a másat, többet akarás szimbólumának groteszk torzója. Ebbe a szatirikus tartományba tartoznak azok az anekdoták, amelyeket az asszony meggyőzése érdekében mondanak el a férfiak, s jómagam sem tartom ezeket funkciótlanok- nak. A ravaszkodó figurák ugyanis ezekkel a példázatokkal, sajátos érvrendszerükkel akaratukon kívül egyre több negatív tulajdonságot árulnak el önmagukról, mind láthatóbbá válik igazi arcélük, a jó- pofáskodásuk, mézes-mázos szavaik, gesztusaik mögött meghúzódó önző, harácsoló jellemük, kétszínűségük. Mind jobban megismerjük például az Egyszerű embert, ezt a faluról a városba züllött tipikus suksini figurát, aki lelke legmélyén talán valamit még megőrzött a falusi emberek természetszeretetéből, igazságérzetéből. Igaz, ezek a jó tulajdonságok már jórészt csupán közhelyes, üres fecsegés formájában pislákolnak föl. Sok mindenben hasonlít hozzá, de sok mindenben különbözik is tőle Pocakos, a bűnszövetkezet irányítója; az a típus, aki mindenhol, minden körülmények között tud találni hasonszőrű, korrumpálható segítőtársakat ahhoz, hogy mindig megmaradhasson a napos oldalon, s még a börtönben se kelljen megfognia a lapát nyelét; alapjában véve itt is vígan élhessen anélkül, hogy bármit is változna vagy megpróbálna jobb útra térni. Nem csoda hát, hogy kiszabadulását követően folytatja

a korrupciót, s újra megtollasodik, mintha mi sem történt volna.

Hozzája hasonló az üzletelő, tolvaj vállalkozás többi tagja is, akiket a nyerészkedés vágya, lehetősége tart egy falkában, ám ha a legkisebb veszélyt is megne- szelik, akkor már iparkodnak eliszkolni,, mint a patkányok, netán nyuszi módjára berezelnek, vagy egymásnak esnek, akár a farkasok, saját bőrüket mentendő. Minden figurának hasonló és egyben sajátos karaktere és részben jelleme is van. Üzel- meik során bíznak abban, hogy háborítatlanul tehetik, amit tesznek, mert messzire ér a kezük, de azért állandóan, kimondva- kimondatlanul reszketnek a lelepleződéstől, az igazságszolgáltatás rajtaütésétől,, s ez a kettősség ott vibrál szinte minden jelenetben. Több kritikus mutatta ki azt az írói többletet, ami nemcsak e helyzetekben van, hanem abban az általános érzetben is, hogy „micsoda siralmas javakért és szórakozásokért deformálják igazi énjüket ezek az emberek: a pótcselekvés lehetőségéért, a buta, vég nélküli pálinkázgatá- sokért, a közhelyszerű filozofálgatásokért”, a „kisszerű édes élet kispolgári szépség- ideáljaiért” (Geszti Pál). Ezek a szatirikus elemek — természetesen ha funkcionálnak a színpadon — képesek a darab kétségtelenül meglévő gyenge pontjait (epikus szerkesztésmód, nem minden figura egyé- nített és jól megírt) eltüntetni vagy legalábbis a háttérbe szorítani. Magyarán ez a színmű vaskosabb és nemesebb veretű humorával olyan értékeket vonultat föl, amelyek egyszerre szolgáltatnak szórakoztató és elgondolkoztató előadás alapjául.

Szükségesnek tartottam meghatározni ezeket a legfontosabb fogódzókat, hogy ezekre támaszkodva értékelhessem a komáromi előadást. Azt az előadást, amelyben szemmel láthatóan a harsányabb színek dominálnak. Takáts Ernőd rendező véleményem szerint a vígjátéki elemeket, helyzeteket bontotta ki, ezeket sem egyforma intenzitással. A dinamikus kezdet után — amikor a férfiak az ominózus autóköpenyekkel a kezükben osonnak végig a színpadon, s kellő légkört, hangulatot teremtenek a játékhoz —, következik az italozás és a már említett utazási, elvágyódási jelenet, amely meglehetősen egysíkú. Nyoma sincs a mélyebb rendezői, színészi értelmezésnek, a már említett csehovi—suksini szimbólumnak; ebben az előadásban csupán italozó-részeges alakok hangoskodnak.