Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Édesanya-nyelven

komasszony, szederina, jenkő, mő tájba (mily tájban: mikor), mőtte (mióta), pegy (pedig); sőt összevont alakokat is szívesen használnak: nem tóm (nem tudom), nem tok, nem tód; érnék (elmegyek), e kék mennyi (el kellenék menni). E fönti jelenség ellenkezőjére, a bővülésre is akad példa: a libatollat, hogy azt az írószerszámtól megkülönböztessék, így nevezik: tollú.

A köznyelv magánhangzói, mint helyükből kibillent bolygók, gyakran tévednek idegen pályára az ipolypásztói ember ajkán. O furakszik helyébe az ö-nak: vocsora, magos; valaminek nem a javát, hanem a jovát keresik. Az á utáni o-zást (lábo stb.) nem ismerik, az á előttit viszont, ha csak szórványosan is, igen: osztán, szavába vág, csóvány (csalán). A tárgyesetben álló névszók s a birtokragos alakok mindig -o kötöhangzóval veszik föl a toldalékot: borokot, jákot, adómot, búzádot, házunkot, jószágtokot, mosto- hájokot. Fokozza beszédük zártszájúságát, hogy gyakran használják, rovására az o-nak, az u hangot. Szó elején például az alábbi esetekben: jurma, csuda, ustor, bujtár, búkor, burít, buró (borul), hugyan, bugár, jujt, rúzsa. Hangsúlytalan helyzetekben: vánkus, kukurica, hernyú. Zártabbá válhat — de csak szó elején — az ö is: gyün, gyiikér.

Annak ellenére, hogy falum népe nem „níp”, s bizonyos mértékig idegenkedve tekint az í-ző falvakra, viszonylag gyakran lesznek ajkán i-vé, í-vé az e (ö), é, é hangok. Az egytagú szavak közül a következőkben: níz, vín, ríg, píz, (te) mísz. Fel-felbukkan, szerényen — vagyis szérinyen — az i, X a több tagú szavakban is: igényest, kilís, girinc, físő, pintek, husvít, vinege, kínyés, kíső (késő; külső), kíve, szína, Ágnis, pinísz, élig, leginy, lepiny, kötiny, kökiny, szeginy. Az -e kérdőszó (melyet nem az állítmányhoz kapcsolnak, szintén z-nek hangzik (Otthon-i vót?j, s í áll az -étek, -ék igei személyragokban is: kértítek, jőztík. A birtokos személy rag -é-]e szintén z-vé változik: kézit, füliné’ fogva, kedvibe jár, bővibe van valaminek. Nyelvünk számtalan, e és é hangot tartalmazó névszóképzője közül a -ség Ipolypásztón következetesen z-vel hangzik: kerüljük az ellensígét, keressük a békessígét, cséndéssígé; háborítóinkra gyűjjön rá a nehes- síg”. Az -ény képzős szavak ejtése ingadozik: törvíny például, de ugyanakkor: tőtény. A -mény képzősek közül mindössze kettőben találunk i-t: süteminy, veteminy; egyébként: engedmény, teremtmény stb. Kettősség tapasztalható a -vény képző esetében is: jelvény, de: szökeviny. Kilenc további névszóképzőben (melyeknek típusait a düledék, seregély, termék, engedékeny, jélénk, tüzér, termés, kertész, főzelék szavak képviselik), mindig a köznyelvi ejtés érvényesül. A zömében é-vel ejtett alapszók mellett (kék, szép, vér, négy, fél, méz, éppen, beszéd, vége, béke stb.) a felsorolt képzők köznyelvi ejtése lehet a forrása annak a nézetnek, hogy az ipolypásztói nép nem tartja nyelvét í-zőnek, jóllehet e vélekedésre — mint láthattuk — nincs meg minden alapja.

A köznyelvtől való eltérés további eseteire bőven kínálja példáit az é hang is, amelynek — mint említettem már — nemcsak dallamosságát köszönheti nyelvjárásom, hanem azt a képességét is, hogy értelmi-jelentéstani szempontból el tudja különíteni egymástól az egybeeső alakpárokat. Ha így mondja falum embere: ne, akkor azt fejezi ki, nesze; ha meg úgy, hogy né, akkor tiltószót használ. Számára a táj hegyes, a ceruza viszont hegyes. Amik a jobbágyoknak rémeik voltak, azok a deresek — az őszi hajnalok viszont deressek. Akik egymást eljegyezték: jegyesek — a bárányok viszont jegy essek (jeggyel ellátottak). További ilyen alakpárok: szegek (ige) — szegek (főnév). Ti menték (jelen idő) — ők mentek (múlt idő). Kifestettem (múlt idejű műveltető ige) — kifestettem (ugyanilyen idejű cselekvő ige).

Forrása a köznyelvi s a nyelvjárási szóejtés közötti különbségnek egy-egy magánhangzó nyíltabbá válása is. í/-ból o Ipolypásztón szókezdő helyzetben talán csak az onoka szóban lesz; hangsúlytalan szótagban viszont sűrűn jelentkezik ez a hangváltozás (búcsó, ocsó, kódós, savany6, nagypofájó, széles válló], s törvényszerűen következik be az Z lekopásakor: ható, aló. Az -ul végű igék ugyancsak ő-ra fejlesztették a végüket: posztó, bolondó, meglódósz, árónak. A házuk, marhájuk formák helyett így látja el birtokraggal a szót falum embere: házok, marhájok. A grammatikai helyzetben jelentkező, rendszerszerű hangváltozások jelentősen növelik az o beszédbeli gyakoriságát, még akkor is, ha e hangot — kedvéért a nálánál nyíltabb a-nak — bizonyos esetekben föladja nyelvjárásom, úgy ejtve a köznyelvi olló-t, hogy álló, a sorompót, hogy sarampó, a saroglyá-t, hogy saraglya, a hombár-t, hogy: hambár, a vakond-ot, hogy: vakand, a mozsár-t, hogy: mázsár. A nyíltabbá 'válásnak újabb esete, ha a köznyelvi ű-t a nyelvjárásban ő hang helyettesíti: tő, tető, söprő, gyűsző, gyűrő, szérő, físő. Ugyancsak