Irodalmi Szemle, 1985

1985/2 - ÉLŐ MÚLT - Zalabai Zsigmond: Édesanya-nyelven

ő-vel hangzanak az -ű végű melléknevek: sűrő, keserű, nagy esző, továbbá az -ül végű igék: repő, merő, kíszősz, törőnek. Ez a hangváltozás, mivel nem csupán szórványos szavakban jelentkezik, hanem az igeragozás rendszerét átszőve, gyakori, tehát jellegadó vonása az ipolypásztői népnyelvnek. Az i, í hangok e-vé, é-vé válása viszont — annak ellenére, hogy falum középső nyelvállású hangok javára tér el a leginkább a köznyelvi szóejtéstől — olyannyira ritka, hogy csak a még [míg) szócskát, a [kizárólag szerszámnévként használt) vellá-t, a csupán az idősebbektől hallható téntá-t hozhatjuk föl rá példának.

A, o, u ..ö, ü ..e, e, i... — nyelvünk hangszekrényének ezt a három klaviatúráját billentyűztük eddig végig oda is, vissza is, föl-fölkapva közben fejünket, ha egyik-másik klaviatúrán a köznyelvhez képest bizonyos hangcserét észleltünk. Ám nemcsak klaviatúrákon belül, hanem klaviatúrák között is keveri a magánhangzókat a nyelvjárás. így foglalja el az i, í azt a helyet, amely a köznyelvben az ü-nek, ű-nek van fenntartva: hívés, kőmíves, jilkas, nyist, kíső (külső); így lép helyébe az tz-nak (kódis), az ö-nek (giríny, sitit, siríny, ikét), az o-nak (hasigat, abrincs), sőt az a-nak, d-nak: mutizsd, hasid, szíka (szálka), zsítár (sajtár). Agresszív egy hang az é is; nem éri be annyival, hogy falum népének ajkán számtalanszor helyettesítheti a nyíltabb e-t; helyébe tolakszik egyszer az ű-nak és ó-nak (onnén, osztén), máskor az o-nak (pélyva, bérétva), harmadszor az ö-nek (eszek: eszük), negyedszer az ö-nek: kécsege (köcsög), sétít, éssze, mégétt, hívés, véres, tépértyü, szécskő (szöcske), térkő (törköly). Éppilyen terjeszkedési hajlam folytán foglalja el az ü is az u tartományát: bükfenc, gügű (guggol), az é pedig az a-ét (paréj, ganéj) vagy az ö az e-ét: more (merre), pöhő (pehely), tengő (tengely), merre )„-ü.á

Ha már az ö-zés került szóba: falum embereiben, miközben szóhasználatuk a századok folyamán alakult, csiszolódott, működhetett valami ösztönös nyelvesztétikai érzék; viszonylag erős e-zésüket ugyanis szerencsésen ellensúlyozza, hogy azok közül a szópárok közül, melyek két változatban élnek, többnyire azt a formát használják, amelyikben ö van. A kell Ipolypásztón következetesen köll (kő), a fent fönt, a fel mindig föl (fő), a felső főső, a felül föjjű vagy fölil; tejfölt esznek, nem pedig tejfelt, azt a munkát nem szeretik, ami fölösleges vagy ami fölületes; a fölhős eget nézik; a följebbvalót tisztelik, a fölsígés királyról mondanak mesét; a disznót pörzsölík; azt az asszonyt nem szeretik, aki pörölós, mert miatta csak röstőködhet az ember. Növeli beszédükben az ö gyakoriságát, hogy az -ely végű főneveket, mint erre már korábban utaltam, így ejtik: zsindő stb.; s hogy az igéket így ragozzák: visző, kérésztő (keresztel), vetkőző (vetkezel) stb. A -hez rag helyett ez járja: kerthö, színhö. Egyéb szavaik közül a már említett mőre (merre), a mőtte (mióta), az azőtte (azóta), az ösmer (ismer) növeli az ö részarányát magánhangzőrendszerükben, ezen belül is főleg az e hangok tengerében.

2. MÁSSALHANGZÓK, KÉPZŐK, RAGOK. Rajzol a népnyelv szőttesébe sajátos mintákat a mássalhangzók s a képzők, ragok használatának hogyanja is. Vegyük hát szemügyre, futólag legalább, e cifra hímek némelyikét. Hangátvetés avatja érdekessé az alábbi szavakat: gébre (bögre), koréla, bicsak, débén (bödön), réklya (létra); bővülés, mássalhangzó-betoldás a következőket: tövisk, csirke, csirkásogyik, viaszk; mink, tik, itet (őt), ik'ét (őket); hambít (ámbitus), huszít (uszít), piarc, csív (kukoricacső). Ám nemcsak bővít, csonkít is szavai mássalhangzóin az ipolypásztói — ipolypásztyi — ember. Azt mondja, hogy: aszongya, mingyá, mé, azé, ezé; meg hogy: píz, éfékor, csukok (csuklók), fő (jól); kilöki az Z-t az igeragozásból (kitalányi, beszéték, meséte, egyé), s megspórolja a ragok végén is (házbó, kertbő, úttó, kéztő, apámró, föntrő, kerítésné, kútná), ugyanúgy, mint az 72-t a hol? kérdésre felelő határozóragokban (faluba, szőlőbe). Elkerülendő a mássalhangzók torlódását, gyakran dobja ki a í hangot: nyírakozik, burigat (borítgat). Szavak elején az s marad el (télázsi, trőzsák), szavak belsejében a d [maf- nem, szédérina), ugyanilyen helyzetben, megnyújtva a magánhangzót, az l (bóha, ócsó, vöt, tőtés, főd, ződ émént, éfogy), amely sző végén is roppant hajlamos a lekopásra, méghozzá oly módon, hogy a magánhangzót nemcsak hosszabbá, hanem egy fokkal nyíltabbá is teszi: a rosszul helyett a rosszó, a szédül helyett a szédő, az asszonyostul helyett az asszonyostó formák az uralkodók. Elmarad az l a nem hasonuló -val, -vei ragból is: gyerékékvé, kapákvá. A -hoz, -hoz rag viszont, bár z-je szintén lekopik, mindig röviden hangzik: aratókho, vízhö. Kivételnek számít ez a pótnyúlás számtalan esete