Irodalmi Szemle, 1985
1985/2 - LÁTOHATÁR - Milan Zelinka: Egy öreg telefonközpont története (elbeszélés)
— Felőlem elvihetett akár húszat is! A központnak működnie kell, és maga rögtön, de rögtön küldje őt ide, mert különben panaszt teszek! — Nem tesz panaszt — vetette oda íoghegyről az idegen. — Maga akar megakadályozni benne, maga? — Nem, maga nem tesz panaszt, mivel én... — mondta az idegen szerelő, és kicsavarta a főbiztosítékot. — így ni! Most a központjuk végleg bedöglött, és én távozom! — Hát ebben maga igazán nagymester, maga senkiházi! Tudja, mit mondok én? Nem ér maga Paličkának még a fenekéig sem. Ügy ám! A szerelő becsapta az ajtót. — A tökfilkó! Még jó, hogy Palička hagyott itt nekem egy pótbiztosítékot — düny- nyögte Vilma, lehajolt az alsó aljzatba, aztán felütötte a telefonkönyvet, és keresni kezdte a számot, hogy alaposan kipanaszkodja magát. Kint már fagyott. Éjjel, mikor az égbolt szinte roskadozott a hatalmas, hideg csillagok sokasága alatt, hallgattam az egerek neszezését, és azon gondolkodtam, hogyan végződik ez a dolog. Vilmuška még egyszer panaszkodott, s amíg az első összekötő áramkörön kiöntötte á mérgét, a harmadik vonalon Facol'ákné Kantoňáknéval beszélgetett: — Kedves Kantoňákné, nekem nincs hova csatolnom azt a számlát! — Kedves Facolákné, hát mit tehetek én? Az a számla egyáltalán nem tartozik hozzám, tévedésből küldték ide. Nem tehetek mást, mint hogy visszairányítom magának! — De mit kezdjek én vele, kedves Kantoňákné? — Hát én, kedves Facolákné? Hiszen az ilyen ügyek egyáltalán nem tartoznak hozzám. — Vissza kell küldeni oda, ahová való. — De miért éppen én küldjem vissza? A számla maguktól érkezett! — És miért éppen én, kedves Kantoňákné? — És miért éppen én, kedves Facol'ákné? A két nő elhallgatott. Facolákné szólalt meg elsőnek. — Aranyoskám, lehet most maguknál csizmát kapni? — Ugyan, kedvesem. Akkor már hajnalban ott kellene sorakoznia az üzlet előtt. — Micsoda, talán olyan kevés a csizma? — Még kérdi! Jön néhány pár, azt is elviszik az elárusítónők. — Hát ez disznóság! És nincs ott valami ismerőse? — Sajnos, nincs. — Kantoňákné felsóhajtott. — Tudja, ha volna ott ismerősöm, nem járnék bocskorban. Ismét csend. — Hát akkor mit kezdünk azzal a számlával, kedves Kantoňákné? — Azt bizony nem tudom, kedves Facol'ákné. — Egyelőre így hagyjuk az egészet? — Persze, egyelőre így hagyjuk, hadd pihenjen. — Helyes, hadd pihenjen. Hát akkor viszontlátásra, kedves Kantoňákné! — Viszontlátásra, kedves Facolákné! Délelőtt beállított az iktatóba Hrdzavý előadó, és kezét tördelve így kiáltott fel: — Vilmuška! Maga panaszkodott Heremkóra? — Miféle Heremkóra? — kérdezte a titkárnő. — Mifélére, mifélére... Hát arra a szerelőre a postától, aki két héttel ezelőtt itt íárt- w,sííy — Vagy úgy, maga arra a szószátyár léhűtőre gondol. — Az istenért, Vilma, miért beszél így? Tudja, mekkora galibát okozott? — Nem tudom. — Mindjárt panaszt kellett tennie? Heremkónak rengeteg ismerőse van! Miért nem jött hozzám, hogy megbeszéljük a dolgot? — De előadó elvtárs! Az az ember itt nem javított meg semmit, s még ő adta a sértettet! Már két hete nem tudok kapcsolni, irodáról irodára futkározom! Hát mit kellett volna tennem? — Mindent, Vilma, csak ezt nem! Panaszt tenni, rögtön panaszt tenni! Hiszen ez rettenetes! És... én nem tudom, ml lesz ebből!
